Csipkeverés

 

Találkoztam egy szabadkai idősebb házaspárral, szinte üdvözletemet küldtem Tolnai Ottónak, szinte, mert tudom, hogy nincs itt köztünk már, noha itt van. Semmi rossz nincs abban, hogy ők ott élnek, Szerbiában, mondja a bácsi. TO-tól is ezt hallottam mindig is. Mi erdélyiek ezzel eléggé másképp vagyunk. Nekünk mindig nagy nyomrúság volt, hogy ott voltak a románok. Elvették tőlünk az országunkat. Uralkodank rajtunk, kifosztanak stb. Délvidéken valami más felfogás uralkodik.

Uszom a tengerben, nem is uszom, lebegek, ott vagyok. Tényleg nem kell semmit csinálnom, elég lélegeznem, jó nagyokat, mélyet, a jó sós levegőből. Egy csendes öbölben vagyunk. Lebegek. Talán TO is ezért szerette a tengert, ezért is. Lehetett benne lenni, mellette lenni. S közben eláraszt az azúr. Az ég és a tenger. 
TO elveszítette minden kékítőgolyóját, belegurultak a tengerbe, feloldódtak.

*
 
Pagon jártunk, kiderül, hogy a városnak nagy hagyománya a csipkeverés. Tolnai.
Be kell jutnom a város kis múzeumába, ahol bemutatják a város sajátos technikáját. Nem keretre feszítették, nem is orsóval szőtték. Varrták, tűvel.
A város másik nagy hagyománya a sókivonás a tengerből.
 
Végül nem jutunk be a múzeumba, de a vele szemben lévő templomban számtalan csipke van. Talán több is, mint a múzeumban. Fényképezzük.

Csipkeverés. Vagy horgolás, kötés. Különböző technikák. Németül úgy mondják: klöppeln. Az ismerőseim nem is ismerik ezt a szót. Az orsós szövés (vagy fonás?). 

Sok város a csipkekészítésre alapozta, legalábbis egy időre, a gazdaságát, gazdagságát.
Pagnak ott volt még a só.
Mindkettő az olaszoknak kellett. Ők vásárolták fel.
 
Ma már, németo, csak minden ötödik fa egészséges, olvasom a hírekben. Hát mégiscsak jól sejtettem, hogy az erdőinkben, ahol sétálok, csupa haldokló fa.

Tengerpart, Metajna

Ma elmentünk Metajna faluba, ott van többek közt a Plaza (azaz strand) Rucica. Oda csak gyalog lehet elmenni. Ezzel egy kicsit belemegyek, s megnézem, az Élet a marson nevű gyalogútvonalat.
Azt hittem, hogy ez lesz, de nem, ez sem a világ vége. Itt és élnek emberek és zajlik az élet, jönnek a turisták, esznek stb.
Kimentem a tengerre, Plaza Rucica. Fürödtem.
Visszafelé felmentem a kőoldalba. A mars útvonalon vagyok. 

A semmi.
Ugyanolyan üresség mint a holland tengerparton. Ez mégis botrányos. Ott a homok, a tenger veszi birtokba a négyzetkilométereket. Itt a kő. A végérvényes és változtathatatlan üresség.
Éles mészkövek. Valamikor víz locsogott benne és lyukakat vájt a kőbe.
Az tenger, ez sivatag. Sivatag, itt a mediterrán tenger partján, a tombolóan zöld ligetek szomszédságában.

Az életünket adjuk, de Triestet nem adjuk.
Mondták a szerbek a második világháború után. (Ezt egy vajdasági magyar bácsi mesélte délelőtt a tengerparton, szerbül, de most nem tudom megismételni.)(Pedig hát nem is volt az övék. Aztán adniuk kellett. És még sok más területet, várost is.)