Fisterra, Muxia

Vasárnap buszra ülök. Elhagyom Santiagot, Fisterra irányába indulok, ez a föld vége, akkor az volt, sőt, a világ vége volt, most Európa legnyugatibb pontja csupán.  

Az óceán partján buszozunk. Végig a parton kisvárosok, kikötők, gyöngyszemek, Muros, Carnota.

Mintha egy turista buszjárat lenne és nem egy helyi járat, végighordoz minden látványos helyen.

Leszállok a város előtt, mert ma is gyalogolni akarok. Esik az eső. Élelmiszerüzletben vásárolok, eszem, majd indulok. Többször eltévedek, ez lefáraszt. Majd az óceán partján. Ott meg kell állnom. Ledobom a bakancsom és begyaloglok a vízbe.  

Sétálok Fisterra városában. Tömbházak az óceán partján. Kutya ül mozdulatlanul az ablakban és nézi az óceánt, az óceán vergődik, talán csak a kutyát akarja elszórakoztatni. 

Most hallok először magyar szót, amióta itt vagyok. Egy férfi megy el mellettem és azt mondja a telefonba: Ha leírnám mindazt, ami velem történt, azt a naplót az ördög kezébe kellene adni, mert tele lenne káromkodással.

 

(Óceán)

(és Óceán, a sziklaoldalban házak; Fisterra)

(Életkép a Paradicsomból, fügét szedek az óceán partján.)

Hétfőn indulok Muxia irányába, de előtte még egy helyen megállok éjszakára. Vonszolom magam rendesen, Santiago után valahogy nem megy a gyaloglás. Megérkezem Liresbe. Előtte újra óceán partján. Santo Estevo de Lires egy nagyobbacska falu, üzlete nincs, de van legalább négy vendéglő, ezek közül kell választanom. Sikerült, egy kellemes kis vendéglő, minden tiszta és ápolt, a teraszról látom az óceánt. 

Kedd, reggel indulok Muxiara. Kicsit sietek, ma még vissza kell buszoznom Santiago-ba, ott pedig ki a szálláshelyemre, a repülőtér szomszédságába. 

Még az erdőben vagyok, valami erős zajt hallok és kísér egy jó darabot. Ez most az óceán vagy autópálya vagy egy óriási betonkeverő. Egy fa feldolgozó üzem mellett megyek el, ennek a zaját hallottam, itt hámozzák a fatörzseket, deszkákat vágnak, a hulladékot apró darabokra aprítják.

Ahogy elhagyom a fa feldolgozót máris az óceán zaját hallom monoton zaj ebből a távolságból még nem lehet elkülöníteni akkor hullámok a hullámverést. Tömény zúgásban megyek kilométereken át. Majd lemegyek a partra, ott már hallom a hullámverés ritmusát. 

Nekem eddig a csúcs Muxia, vagy az egyik csúcs, elképesztő látvány.

Felmászom a kikötő feletti kősziklára. Ez lenne a kisváros Corcovado-ja. Cukorsüveg Muxiaban. 

A teraszon ül egy nő, akivel már a tegnap esti szálláson találkoztam, sőt egy szobában aludtunk (szegény, hallgathatta a horkolásom). Mellé ülök, beszélgetünk, borozgatunk a napsütésben. Ő Dániából jött, már negyeszer van úton, most ő is Compostelaba jön vissza busszal, de onnan Porto-ba megy, ugyancsak busszal. 

Itt vagyok Santiagóban, a buszállomáson. Éppen itt álltam meg egy órácskára, amikor indultam, tizenhárom nappal ezelőtt. Most másképp vagyok itt, repülni tudnék, repülök is, csak szét kell tárnom a karjaim.

 

(Óceán)

(és Óceán)

(kezdődik a városka)

(Látkép, Muxia)

(Fenn a Cukorsüvegen)

(Utolsó estém, ez már nem a zarándokmenü)

Santiago de Compostela

Reggel legelőször a kávézóba megyek, már az este kinéztem, a szállómmal szemben. Siboney újra, nem olyan forradalmi mint először, de finom. Nem is lehet egyet inni. 

Jó menni. Nem is tudom megmagyarázni, de jól érzem magam, sőt boldog vagyok.

Vajon Freud-i elszólás? Megyek el ma reggel egy bácsi mellett, akartam neki köszönni, hogy Buenos Dias, és közben azt mondtam, hogy Gracias, azaz köszönöm. (Hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy kitaposták ezt az utat.)

Azon gondolkodom, hogy nem tudnak idegen nyelveket, vagyis hogy nem akarnak elmenni, sőt minket se fognak olyan nagyon, nem tűnik úgy, mintha szükségük volna ránk.

Gyakran mondják azt, hogy vale ami nekem valahogy azt jelenti, hogy menjél már, lépj le. Az ők nyelvükön meg azt jelenti, rendben. Az oké helyett használják.

 Két negyven körüli nővel megyek egy szakaszon, Kolumbiából jöttek, ikrek, jókedvűek, sokat nevetnek, mesélik, hogy milyen Spanyolország az ők szemében, hogy kicsit hazájuk, kicsit az övék. 

Most már látom a templom tornyait, egészen közel vagyok a központhoz. Bejönni a városba, menni az utcákon, közben repestelek, szinte ugrálok örömömben. Az utcák tele fiatalokkal meg gyerekekkel most jönnek az iskolából, és tele persze zarándokokkal, most már mindent elárasztottak; elárasztottunk.

Megérkezem hamarosan megérkezem, nem vagyok felkészülve, menni szeretnék, menni még nagyon sokáig.

Beszélgetek egy német biciklissel, közvetlenül a katedrális közelében, ezzel is késleltetem a megérkezést. Meséli, Bilbao-ból indult és 12 nap alatt tette meg az útat.

Megérkeztem. Azt hittem csalódás lesz, hiszen egy ilyen út után mi is lehetne, mi is lehetne több, de csalódás. Persze, kevés köze van az eddigi útamhoz. Ez most valami más. Santiago de Compostela, város.

A téren egy fiatal indiai házaspárral beszélgetek, akik a kétéves fiúkkal zarándokoltak, ők is az angol útat járták, csodálkozom, hogy eddig nem találkoztunk. 

Megérkeztem a városban, légüres térbe kerültem, megint döntenem kell, jóformán másodpercenként, a bőségszavara, minden van, túl sok van.

Nem is tudom, miért szerettem meg annyire ezt a várost, szinte így első látásra. Jók a terei, az épületek, s ahogy azok be vannak lakva. Ahogy érkezés előtt a városra gondoltam, nem tudtam mit kezdeni ezekkel a barokk templomokkal, meg mindenféle szent hellyel, de hát azok is csak úgy vannak, rendebentartva, szerényen ők is, és az emberek körülötte jókedvűek. 

Felismerem, hogy mindenhol ugyanaz a kő, amivel már Ferrolban találkoztam és már ott néztem és fotóztam. A gránit. Itt is minden épület gránitból készült, és az megőrzi az állagát évszázadokon keresztül, nem kell sokat ápolgatni, javíthatni. Felhúznak egy épületet és az úgy marad, már csak épp be kell lakni. 

Zarándokmenü Santiagoba. A vendéglő szimpatikus, a pincérek is, szinte ölelgetnek, De a kaja, no, hát az nem elsőrendű. A korábbi, vidéki, jobb volt.  

Szálláshelyet a városon kívül sikerült foglalnom, a városban már minden foglalt volt, de nem probléma, busszal mindenhová el lehet jutni, nagyon olcsón. Monte da Gozo, ide kell mennem. Amikor odaérek, ledöbbenek, mekkora telep. Falanszter, az jut eszembe. Huszonnégy egyforma épület, mindegyikben húsz szoba. Van kétágyas és négyágyas szoba is. Én egy nyolcágyasban alszom. Minden ragyogóan tiszta, az ágyak nagyon masszivak, azaz nem nyikorognak és nem rázkódnak; ez jó. 

(innen indulok, ez egy eszpresszó, így szolgálják fel)

(Plaza de Obradoiro, a székesegyház tere, az út végpontja)

(A székesegyház)

(Ez is egy zarándok lenne?)

(Az út vége)

(Egy másik út kezdete)

Nyolcadik nap, Sigüeiro

Megérkeztem a szálláshelyre, vicces volt ahogy keresték a nevemet a kis füzetben, ahová a foglalásokat írják, a tegnap Miguel diktálta be telefonon. Azon se csodálhoztam volna fölöttébb, ha nem kapok szállást. Álltunk a sorban néhányan, mindegyikünkből folyt a víz. Ravente vagy ilyesmi állt a nevem gyanánt. 

Nagy meglepetésemre külön szobát kaptam. Nem értem, mi ez a kiváltság. 18 euro, külön szoba, igaz, hogy kicsike, de mégis. A többi ázott zarándok mögöttem mint többágyas szobát kapnak. 

Jaj, mennyi adminisztráció, hogy közeledem az utazás végéhez. Meg kell terveznem, a napkat, órákat is, amíg Santiago-ban leszek, s onnan tovább, hova, mivel, mikor stb.

Csodálkozom, hogy még a kiszolgálók, recepciósok nem tudnak angolul, legtöbb esetben egy szót sem, pedig ők naponta fogadják az idegen vendégeket.  

Esőben indultam ma is, esett is végig, angolosan. Pereckelt. A kövek csak egyik oldalukról lettek vizesek, én mindenhol, még a bugyim is, pedig volt esőkabátom, esőnadrágom. a zarándokkönyvem a bizonyíték, az is jól beázott, néhány pecsét szétfolyt.

A város tele jó kávézókkal, vendéglőkkel, nem is drágák. A város neve, Següeiro.

Holnap megérkezek Santiagoba, nem, nem akarom, hogy végetérjen az út. 

(eukaliptuszerdő, kilométereken át)

(szárítkozós szünet egy buszmegállóban)

(keresem a száraz ruhákat a hátizsákomban)

(egy ilyen emléktáblát is találtam; 150 évvel ezelőtt; hurrá, magyarok)

(rossz gazda zarándokkönyve)

Hetedik nap, szerda, O Outeiro, Ordes

Épp egy hete jöttem el otthonról. Ma újra esőben indulok. És esik végig, olyan angolosan, elegánsan. Korán megérkeztem a szálláshelyre. Várnom kell nyitásig, tovább esik az eső, előveszem a sátorlapot, végre igazán hasznát veszem, igazolódik, hogy annyit cipelem, teszem-veszem. 

Három férfi jön, viccesek, jókedvűek, hamar szóba elegyedünk, foglal is Miguel nekem szállást, mert ő spanyol, a következő városban, mert ott nincs városi zarándokszólló. Most tudatosodik bennem, két nap múlva Santiagoban vagyok. 

Most is tanyán vagyunk, de itt az egyetlen vendéglő 4 órakor bezár. Besétálok a legközelebbi városkába, fél óra gyaloglás, az most belefér, a lakótársak mondják, hogy a taxi 7 euróért bevisz. Gyalogolok s közben zenét hallgatok, ez már nem zarándoklat (ott nincs zenehallgatás). 

                                          (a tanyai vendéglő, egészen elegáns, csak korán zár)

(várom a nyitást a szálló előtt; ennyi minden eső ellen, de hiába)

(egy a sok falfestmény körül Ordes városkából)

 

Hatodik nap, Hospital de Bruma, Mesia

Ahol most vagyunk, itt sincs város, mégcsak falu sem, valami tanyaféle, néhány ház, ez a szálló, mellette a vendéglő. 

A zarándokszálló egy órakor nyit. Már egy óra előtt többen álltunk, mint amennyi szálláshely van. Ha húsz perccel később érkeztem volna, akkor már nem kaptam volna szálláshelyet. Pedig nem tudtam, hogy sietnem kell, de hát egész nap esett, fújt a szél, ilyenkor nem lehet szünetelgetni. Ha nem lenne lezárva és elküldve már az a csomag, rögtön bepakolnál az egész aeropresses cuccot, főzőt is.  Helyette megállnék kávézóknál és innék egy-egy kávét. 

Ma ittam is egyet. De hát az zseniális volt. Az egész helyzet. Számolom a pénzem, negyven cent készpénzem van, egy eszpresszó 1 euro 30 cent, azt nem lehet kártyával fizetni. Próbálok beszélni a kiszolgáló lánnyal. ő már oda is pattant a nagy gép elé és főzi a kávét. Aztán megszólal mellettem egy férfi, mondja, hogy ő meghív, ő majd fizeti a kávémat, aztán még beszélgetünk kicsit, ő mexikói. mondom, ha Stuttgard környékén jár, én is meghívom egy kávéra. 

As Traversas falu, O San Roquino bár, Siboney kávébab. Épp egy hete nem ittem eszpresszót. Ez most csúcs volt. 

Este a közeli, egyébként egyetlen, vendéglőbe megyek. Pilgermenüt eszem, 12 euróért. Levest hoznak, házikenyeret és egy fél üveg vörösbort. Nekem ennél több nem is kellene, de aztán hozza a másodikat, mondom, hogy csak felét hozza, mert nem tudom megenni. Majd jön még desszert is. 

A véndéglő mintha Derek Jarman Caravaggio c. filmjéből lépett volna ki; tele hangos vendégekkel, sok a mozgolódás. Németországban azt hiszem kiosztották volna a hangtompító fülvédőket. 

 

 

Ötödik nap, Presedo

Ma hosszan egy kisebb amerikai csapattal gyalogok, sokmindent megbeszélünk, többek közt a a tölgymakk és a disznók összefüggését. Greg, a Wall Streeten dolgozott ügynökként, amikor még volt, az ikertornyokban, most értette meg, mondja, hogy miért van az udvarán annyi tölgy. Mert a háza helyén korábban egy disznófarm volt.

Tizenkettő körül megérkezem a szállóhoz. Egyedül vagyok; egy ipartelepszerű helyen földszintes takaros épület, de ha arra gondolok, hogy itt kell töltenem az éjszakát egyedül, akkor talán mégis mennék tovább. Hát ilyen a zarándokélet. Sehol meg se álltam, hogy lazítsak, itt akartam lenni, időben, most meg sehol senki; és egyáltalán nem jó.

Majd jön az olasz nő, Rosi, akivel már a tegnapi szálláson is találkoztam. Istenem, most akkor Rosival egy szobában, no jó, hálóban kell aludnom?  Korábban a cseh rendőrrel, most Rosival. Hát ilyen kegyetlen a zarándokélet?

Egyórakor felhívom telefonon a hospitalierot, mondja a kódot, angolul, kinyítom a házat. 

Ahogy itt pötyögtetek, szépen feltelik a ház. Egy kicsit házigarda vagyok, én érkeztem elsőnek, én nyitottam ki, rangidős is vagyok. De Rosi mintha átvette ezt a szerepet, ő a háziasszony, mindenkit fogad, mindenkihez szól valamit, olaszul, mintegy hogy értik-e vagy nem. 

Mondja Rosi, hogy a hangom emlékezteti valakire, de nem tudja, hogy kire. Próbálok segíteni, mondom biztosan Marcello Mastroianni. Nem, mem, és nevet. Aztán keresgél a telefonján és megtalálja. A hangom őt Cristopher Crosséra emlékezteti, aki szerinte egy nagy énekes, ő énekli azt a dalt, hogy Sailing. Azért örülök, hogy Rosi nem énekli végig a dalt, csak az elejét. 

Most érkezett meg két tüneményes portugál lány, egy idősebb férfivel, Rosi szundikál, mi Ivánnal, egy orosz fiú, a vízhólyagjait kezeljük, s ahogy a portugál csapat betoppan, megtelik csicsergéssel, nevetéssel. A lányok locsogtak az izzadságban, és ragyogtak, majd ledobták a hátizsákjukat és lekezdtek nyújtani az ágyak közötti szűk járatban. 

A vendéglőben egy durcás lány, szép es, de tudja es, egy szót sem beszél más nyelvet, csak spanyol, még csak hajlandóságot sem mutat, még csak nem is mosolyog. A tortilla francesca-t elém dobja, egy szelett baguettben kevéske tojásrátotta, semmi egyéb, ezt kell ennem, ha már rendelni vetemedtem. 

Negyedik nap, Betanzos

Reggel esik az eső, úgy indulok. És esik végig, így nem lehet megállni, szünetet tartani, netán kávét főzni. Esőben csak menni lehet.

Egy óra előtt érkezem meg a városba, Betanzos a neve. S ahogy a főtér felé közeledem, kisüt a nap, és ragyog minden, a város káprázatos, a vendéglők, kávézók teraszai tele. 

Megkeresem a zarándokszállót, hogy beállhassak a sorba, hogy kapjak még egy helyet.  Jó nagy csoport verődött már össze, még nincs egy óra, még nem nyitották ki a szállót. Legtöbben elcsigázottak, fekszenek a kövön, ami helyenként még vizes, helyenként már süti a nap. Ott aztán szépen elkezdtek alakulni a kiscsoportok, illetve összecsapódtak a már ismerősök. Nekem most ehhez semmi kedvem, félrehúzódom. Legyen ágy, tudjak jó meleg vízben letusolni és egy kicsit pihenni. 

Később séta a városban, az alábbiakban néhány városkép: 

Hajnalban ébredtem, fájt a fülem a hantompító dugaszoktól, kiszedem őket, s talán még szunkítanék egyet. S akkor hallom, hogy valaki rettenetesen horkol. Nem zavart fölöttébb, kialudtam magam, úgy érezem,  elővettem a telefonom, egyet sakkozom, az jó ébresztő. Közben mind hallgattam tovább azt az éktelen horkolást, a maga variációival, kis áriáival. Végigpörgetem az arcokat, akiket a tegnap láttam, vajon ki lehet az.

 

Harmadik, a mélypont nap

Jól kinyújtózdokom magam a hotelszobában, tusolok, lustálkodom. Ahogy kiléptem a térre, fedezem fel, hogy milyen meleg van. S utána következő másfél órában fedezem fel, hogy mennyi emelkedő vár rám. Pedig hát amit emelkedem, azt később mind le kell ereszkednem, mert a városka, ahová tartok, Mino, az is az óceán partján van. Szóval le meg fel, ilyenek ezek a zarándokutak, a cél úton lenni. 

Egyébként akkor nap semmit nem írtam, nem tudom miért, időm lett volna rá. Motiválatlanság, depresszió szállt rám. Négyen voltunk a szállón, társasági életre lehetőség épp adódott volna, de egyikünk se kereste. 

(Az utolsó aeropresses szünet, olyan luxuszarándok megállója, volt is ott minden: liget, jó levegő, forrásvíz)

(Így nézett ki a reggel, amikor indulnunk kellett)

(Így szól a szabályzat a városi zarándokszállókon: a házat el kell hagyni 8 óra előtt)

Második nap, Neda-Pontedeume

Reggel már nem voltak olyan nagyok azok a barátságok, nem indultunk együtt, de később az út folyamán találkoztunk újra, mindenféle kombinációban. Én nem sietek, nyugisan gyalogolok, meg-megállok. Egy postahivatalt is kell keresnem. Hamar kiderült, hogy túl sok mindent hoztam magammal, nagy a hátizsákom. Reggel indulásnál rendesen rejtegettem a hátizsákom, nehogy lássák azok, akik már többedszer vannak elcaminón, és csak egy lakoska hátizsákkal indulnak útnak. 

Ráadásul az úton is megállított egy spanyol bácsi, olyan picassosan kopasz, és hosszan beszélt nekem a hátizsákomra mutogatva. Amikor sikerült értésére adnom, hogy egy mukkot sem értek, akkor szépen vette a telefonját és a google segítségével elmondta mégegyszer, miszerint egy zarándoknak nem lehet ekkora csomagja, nemcsakhogy ártalmas az egészségre, de a téves lelki beállítottságomat is fennen hirdeti. Szóval posta, sürgősen, egy majd négy kilós csomagot indítottam haza.

Amire beérkeztünk a célvárosba, Pontedeume, már nem volt szállás, az olcsó zarándokszállókon, sőt hamarosan kiderült, hogy a drágábbakon sem. Hamarosan egy szobácskában találtam magam a rőt szakállú cseh fiatalemberrel. Itt vagyok egy szobácskában, amiben két ágy van, egy idegen férfival, hiába tudok róla mindentfélét, mert az elmúlt néhány órában mesélt és mesélt, idegen marad. 

Összeáll egy kicsit a tegnap esti csapat, csak nem a zarándokszállón, hanem a városka egyik terén. A  templom és a közért között üldögélünk a padon, Anna, Mexicoból, Roberto, Carlotta, olazok, én, három nyelv vagy hány, így beszélgettünk, keresztül-kasul. Megfigyelhetem, hogy az olasz a spanyollal semmiképpen nem érti meg magát, ha mindenki csak a maga nyelvét beszéli. A nyelvi akadályok el lettek hárítva, nagy problémák lettek megbeszélve, míg fel nem jöttek a csillagok, és ki nem nyitottak újra a vendéglők (mert számomra furcsa program szerint működnek, de nyolc körül újra kicsítanak).

Most már a szobámban vagyok, próbálok a sötétben írni, közben hallgatom, hogy valami rezeg a szobánkba, bizonyára valahol megy a zene, zenét nem hallok, csak ezt a mélybasszust vagy mi az, rezeg az ajtófélfa, elég rendesen, ritmusa nincs, jobb is így, kevésbé hülyítő.

Vajon mikor szűnik meg az a basszus? Amikor bezár a bár? 

Bezár a bazár!

Vajon hányszor fogom még leírni ezt a poént.

Elképesztő éjszaka. A hotel előtti téren nyüzsgés, valóságos tömeg, mindenki beszél, kiabál, nevet, leghangosabbak a gyerekek, a szülők hangtengere fölött. S ez így megy, gondolom legalább háromig. A szomszéd szobákból is mindenféle zaj jön, mintha itt a szobámba történne, vagy még annál is hangosabban, valahogy felerősítve, még szerencse, hogy nem szexszel senki a szomszédban, csak vécére megy, tusol, megengedi a vizet. 

Egy idő után nem zavar semmi, csak néha ver fel egy-egy üvöltöző csapat.

Reggel kiderült, hogy a vendéglő éjfélkor bezárt. De hát éjfél, egy fáradt zarándoknak, az olyan mint egy hajnal.  

Reggel felfedezem továbbá, hogy tér akusztikája, ez a kölönleges. Épp a fürdőben vagyok, már csak egyedül a szobában (a szorgalmas cseh fiú már reggeli hat körül elindult), hangokat hallok, ajtó nyílik majd csukódik, és nem tudom, hozzám jött be valaki, vagy valamelyik szomszédhoz. 

Pontedeume. A város a nevét az Eume folyóról kapta. De a folyóról neveztek el utcákat, tereket, vedéglőket és hoteleket is. Még a templomok nevébe is becsempészik a szentek mellé. Egy kedves és bolondos kisváros, hangos éjszakákkal (saját tapasztalat). 

(A város fölött egy kicsit megálltam)

(Ez a híd vezet be a városba)

                                                        (Olcsó hotelszoba zarándokéknak)

(Az az ominózus tér, a hotelszoba ablakából nézve, reggeli nyugalomban)

 

Első nap, Ferrol-Neda

 

Ma körülbelül 14 km gyalogoltam, pontosabban annál többet, mert oda akartam menni a nulla kilométerhez, s onnan indulni. Ott találkoztam Annával, ő még nem tudta, hogy el fog-e indulni, mert az éjszaka repült, de most, éppen most, megérkezett ő is a zarándokszállóra.

Szóval indulás a nulla kilométertől, azaz egy festői öbölből, a város civil kikötője (mert van egy katonai is, meg egy hajógyári, ipari is). Majd jó hosszú gyaloglás után kávés szünet az óceán partján, üldögélek a napsütésben, felhívom az otthoniakat. Majd elérkeztem Lidl-hez, az jó volt, vettem kaját, és vettem egy sportinget, mert azok a gyapott pólók, amiket hoztam rettenetesen teleszívják magukat izzadsággal, el sem engedik. Ott már arra gondoltam, hogy most már mindjárt megérkezem, nem kell sietnem, s ott is szünetet tartok rendesen. Aztán utána még rettenetesen hosszú az út, már kezdtem elfáradni, főként hogy nehéz, nagyon nehéz lett a csomagom.

 Valamikor három óra magasságában érkeztem meg a szálláshelyre. Épp elhagytam a 99 kilométerkövet, ami Santiago felé mutat.  A szállás az óceán partján. micsoda ajándék. 

Látom, hogy a 14-es ágyban alszom. Ma 14 km gyalogoltam, holnap is annyi lesz. ráadásul 14 napot vagyok Spanyolországban, így szól a repjegyem. Mit akar jelenteni ez a szám?

Volt az a franica penészes sajtom, amit korábban vettem a Lidl-ben, megkezdtem, de nem tudtam megenni, kezdtem kínálgatni az embereknek, hát az jó húzás volt. Mert így mindenkivel szóba legyedtem, még aki nem kért, azzal is.  

Sorolom a csapatot: egy idősebb dél-koreai házaspár, egy szót sem beszélnek angolul, spanyolul sem, eljöttek, bátrak; Anna, mexikó, orvosnő, kiváló angol; Corri, aki amerikai, egyáltalán nem méz ki annak, épp Paraguayban laknak, három gyerek otthon, munkaügyben van itt, Ferrolban, valami hajós biznisz; egy fiatal olasz lány, Carlotta; Roberto, egy idős olasz férfi, hatodik alkalommal járja el caminót, ez lesz az utolsó azt mondja; George, egy idős férfi Floridából, már ő is volt elcaminón, ez a harmadik; Xabi, aki Barcelonából jön, mondja, hogy nem beszél olyan jól spanyolul, mert ő katalán; négy spanyol lány Malagaból, egyik gyönyörűbb mint a másik, kötelezően mindig együtt; a rőt szakállas fiú Csehországból. 

Hajnalban ébredek. Itt lakom az óceán partján. Itt aludtam húsz méterre a víztől, ő nem aludt. Az este visszahúzódott, jó nagy sárt hagyva maga után, de hát abban a koszban is nagy élet folyik, egy csónak kikötve, (most éppen megkötve) félig eldőlt a sárban. Hajnalra újra feltelt a csatorna vízzel, úszik a csónak a kékben. 

Vajon milyen lesz ezután a csapat konstellációja? Ez az első reggelem. Maradnak emberek együtt? Egyedül fogok menni továbbra is? Hogyan szeretném?

(Templom, óceán, dombok, erdő: ilyenből volt jó sok)

(Közel a célhoz, a csatorna tulsó oldalán volt a szállás)

(Ilyen egy zarándokszálló, pontosabban, ilyen is)

Zarándoklat indul, kiindulópont Ferrol

Elindultam. Otthonról 4,30-kor, most Memmingenben vagyok, a repülőtéren, még a földön. Az eddigi út is az autóval: máris megkezdődött a zarándoklat. Mindent láttam; magam; hogy mit kell tennem (a jövőben), ha ezt most mind le tudnám írni, milyen jó is lenne. Ilyenkor jönnek a jó gondolatok, vezetés közben, úszáskor, amikor biztosan nem tudok írni, természetesen most már mindent elfelejtettem, különben is ezek a gondolatok, akár egy villám, bevilágítják az egész tájat, de csak egy pillanatra, aztán minden újra visszasüllyed a sötétségbe.

Fenn ülök a repülőben, a telefonom kikapcsoltam, kevés az aku. Vajon mit fogok itt csinálni három órán át.

Látok egy hegysort a repülőből, és tudom, hogy ez a Pireneusok, noha nem láttam még soha. Sikerélményként élem meg, hogy megérkeztem Spanyolországba. Először vagyok itt. 

A füzetlapok hullámosak lettek, kiszáradt a füzetem itt a repülőben.

Egyedül jöttem el. Ez egy súlyos mondat. Otthon maradt a feleségem és két gyerekem. A felségem nehezen engedett el, félelemmel, aggódással. S mindez mindjárt rám is átragadt. Egyedül két hetet, egy távoli országban. Szorongás.

A kezem is kiszáradt, nemcsak a füzetem.

Gáspártól nem búcsúztam el. Miért, kérdezte a feleségem. Most már érzem, hogy milyen fontos elköszönni, noha tudja, hogy megyek, semmi újat nem mondok, csak hát mondani valamit, és megölelni, tenni egy pontosvesszőt.

Látom Santiagot felülről, egy akármilyen város. Be van burkolva felhőkbe rendesen, mondták is az utaskísérők, hogy esik. Felülről a felhők szép fehérek, puha vatta, alulról bizonyára szürke és lesötétítik a várost.

A landolás nehézségei egy felhővel borított városban.

Jó helyre érkeztem, úgy érzem. Haza.

Azt hittem Santiago egy vidéki városka, de hát nem, legalábbis a repülőtere alapján. Hatalmas repülőtér, legalább akkora, mint a stuttgarti. Nézem az embereket, keresem a zarándokokat, a zarándokjelölteket. Alig találok néhányat. Santiago nem a zarándoklatról szól, állapítom meg magamban, de hát ez jó, ne is szóljon egy város élete a zarándokokról, marajunk, maradjak inkább észerevétlen.

A repülőtéren bevárom a buszt, amivel tovább megyek Ferrolba, ahonnan indul holnap az igazi zarándoklat. Másfél órányi út busszal, majd jövök vissza egy hétig, hát igen, ilyenek ezek az arányok. 

Csatangoltam kicsit a városban, felfedezem, hogy hatalmas hajógyára van, hajómúzeum (belépő 2 euró), s hogy itt született Franco tábornok (erre bizonyára nem olyan büszkék). 

Majd ülök a szobámba. Erős szorongás bennem. Nem tudom miért. Talán mert nem csinálok semmit, haszontalan vagyok. És félek, hogy ezért büntetés jár, hogy előbb-utóbb utolér a jogos büntetés, ezt nem úszhatom meg.

(Templom belseje Ferrolban, itt kaptam meg a zarándokkönyvemet, amibe majd pecsételtetnem kell)

(Hajómúzeum udvara Ferrolban)

(A hajócsavar mint szobor, arany bevonattal)

 

Csipkeverés

 

Találkoztam egy szabadkai idősebb házaspárral, szinte üdvözletemet küldtem Tolnai Ottónak, szinte, mert tudom, hogy nincs itt köztünk már, noha itt van. Semmi rossz nincs abban, hogy ők ott élnek, Szerbiában, mondja a bácsi. TO-tól is ezt hallottam mindig is. Mi erdélyiek ezzel eléggé másképp vagyunk. Nekünk mindig nagy nyomrúság volt, hogy ott voltak a románok. Elvették tőlünk az országunkat. Uralkodank rajtunk, kifosztanak stb. Délvidéken valami más felfogás uralkodik.

Uszom a tengerben, nem is uszom, lebegek, ott vagyok. Tényleg nem kell semmit csinálnom, elég lélegeznem, jó nagyokat, mélyet, a jó sós levegőből. Egy csendes öbölben vagyunk. Lebegek. Talán TO is ezért szerette a tengert, ezért is. Lehetett benne lenni, mellette lenni. S közben eláraszt az azúr. Az ég és a tenger. 
TO elveszítette minden kékítőgolyóját, belegurultak a tengerbe, feloldódtak.

*
 
Pagon jártunk, kiderül, hogy a városnak nagy hagyománya a csipkeverés. Tolnai.
Be kell jutnom a város kis múzeumába, ahol bemutatják a város sajátos technikáját. Nem keretre feszítették, nem is orsóval szőtték. Varrták, tűvel.
A város másik nagy hagyománya a sókivonás a tengerből.
 
Végül nem jutunk be a múzeumba, de a vele szemben lévő templomban számtalan csipke van. Talán több is, mint a múzeumban. Fényképezzük.

Csipkeverés. Vagy horgolás, kötés. Különböző technikák. Németül úgy mondják: klöppeln. Az ismerőseim nem is ismerik ezt a szót. Az orsós szövés (vagy fonás?). 

Sok város a csipkekészítésre alapozta, legalábbis egy időre, a gazdaságát, gazdagságát.
Pagnak ott volt még a só.
Mindkettő az olaszoknak kellett. Ők vásárolták fel.
 
Ma már, németo, csak minden ötödik fa egészséges, olvasom a hírekben. Hát mégiscsak jól sejtettem, hogy az erdőinkben, ahol sétálok, csupa haldokló fa.