Síratóének kis városunk mozijának bezárására

kis városkánk neve bietigheim-bissingen,

hogy lett ez a város, a kettőből egy, ez is egy történet,

de most maradunk a mozinál,

110 évet volt mozija a városnak, most már nincs,

most tovább kell menni, ludwigburgsba,

ott már egészen bő a választék,

de a mi városunkba bezárták,

1912-ben nyílt meg, akkor még a város központjába,

akkor még a város központjában egy sziget is volt, 

az enz folyó ketté vált és egy földdarabot körbevett, elkülönített,

azóta már nincs a sziget, a folyó ágát átterelték,

s azóta nincs a mozi sem,

akkor, akkor még két város volt, bietighiem, ez volt a város, amelyiknek szigete volt,

s mellette festői dombok között, az enz parján, bissingen,

ott is indítottak egy mozit, hiszen akkor mindenki moziba akart menni, 

s akármekkora volt a terem, megtelt,

a mozit olympia-nak keresztelték,

később tulajdonost váltott, és az új tulajdonos a paradis nevet is hozzábiggyesztette,

amikor én a város polgára lettem,

akkor már ilyen neve volt olympia-paradis,

szinte sejtettem, hogy ilyen névvel nem élhet sokká,

ilyen névvel csak meghalni lehet

sokáig két város volt, a két városnak két mozija,

aztán egy város lett, bietigheim-bissingen,

de a két mozi maradt,

majd a város központjába lévő bezárt,

a szigeti mozi, miután már sziget sem volt, a várost is átkeresztelték,

a régi, a legrégebbi, patinás mozi bezárt,

de maradt a külvárosi mozi,

az olympia-paradis,

élt és haldoklott tovább,

paradiccsommadár,

a zord német nyárban,

s aztán a tél jött,

a coronás tél,

azt kellett túlélni,

senki nem jött moziba,

túléltük,

utána se jött senki moziba,

s mondta a tulaj, hogy minden nap veszteség,

s hogy neki családja van,

bazárták, 

2022-ben lakatot tettek, belülről,

a vörös bársonyszékek

mind ott sorakozik ma is,

bent tisztaság,

csak kint hull a vakolat,

sorjáznak a vörös bársonyszékek

mint emlékmű

A fotó 1957-ben készült, a Bietigheimer Zeitungból vettem át.

Álom

Bent vagyok a házban (értsd szociális otthon), dolgozom, a ház egy kolozsvári tömházlakás formáját ölti, a folyosó, az ajtók, a falak, eltéveszthetetlen. A rendőrség érkezik, német rendőrség, hozzám jönnek, ellenőrzésre, mondatokra, szavakra nem emkékszem, némán történik minden. Hamarosan az egyik benntlakó szobájába mennek, most már tudom, hogy ketten jöttek, a fiú alszik, nem zavarja őket. Én a folyosón állok, nem látok be a szobába, az egyik rendőr sorra női ruhadarabokat hoz ki az afgán menekült fiú szobájából és mutatja nekem. Kis szoknya, rózsaszín blúz, szőke paróka. Mindez egy bűntény tárgyi bizonyítékaiként szerepelnek és arra útal, hogy a fiú nőnek őltözik. Igen, így jár Stuttgartba s ő ezzel pénzt keres, igen, ezért van a fiúnak mindig pénze, rakom össze magamban. 

Árbájt

 

Tenger

Újra Hollandiában, már nagyon vágytam rá, ráadásul egyenesen egy tengerparti falucskába érkezünk. De mielőtt a tengerrel találkoznék, ott vannak a csatornák, mindenütt. És most újra figyelem, vajon vannak benne halak. Sötét víz, nád, mélyzöld fű körülötte, de a vizet csak a szél mozgatja. Halakat nem látok.

A hollandok több megnevezést is használnak. Van a 'gracht', ilyen van például Amszterdámban. Van a 'sloot', ami leginkább a mezőkön ásott vízárkokat jelöli, és van a 'kanaal', ami a hajózásra kialakított csatornákat jelöli, és ennél még sokkal több. 

A tenger pedig újra fenomanális. Elég ha eljuttsz addig, s a nagy színházi mutatvány ott van, a szemeid előtt, a lábad alatt. A szél, a homok, a látóhatáron a víz és a felhős ég összemosódása és elkülönülése. S az állandóan munkálkodó víz. Elég eljutni addig, átbaktatni a homokdünéken s megállni a tengerrel szemben, de igazából nem lehet sokat állni, az elemek állandó mozgása, mozgásra indít. 

Nyugat, mindenki munkás

Tegnap újra voltam Stuttgartba, csak úgy, felfedezőúton. West-Stuttgart, ez volt az úticél. A városközponttól egyenesen a Feuersee felé tartottam. Még nem voltam ott. Szép ősz, sütött a nap, hulltak a levelek a magas jegenyefákról. A város ki tudja hány évszázad alatt felemelkedett, építkezés építkezés hátán, s a tó mintegy két méterrel mélyebben maradt. S most már csak egyik oldalon lehet lejutni a vízhez. Épp a lejáró lépcsővel átellenben egy gótikus templom háta látszik. Hívogat persze, a gótikus formák komoly játékossága, a sok fölösleges csecsebecs a tornyokon, a kissé túlbonyolított falak, támfalak, pillérek. Olvasom, hogy ez a Johanneskirche, így már tudom, hogy itt már jártam, este volt, orgonakoncetre voltam hivatalos, akkor nem láttam, hogy mögötte a város leghíresebb tava, szimbólumtava. A templom a 19. században épült, tehát neobarokk, el addig, hogy csonkatornya van, akár a párizsi Miasszonyunknak. A második világháború alatt lebombázták, 57-ben, ezt az évszámot könnyű volt megjegyezni, a mi forradalmunk miatt, újjáépítették. Amikor már a templom túloldalán vagyok, akkor látom, hogy most már újra javítják. A tűz tava, János temploma. Aztán elindulok az utcákon, fel a dombra, így fut a városrész, neki a hegynek. Stuttgart egyik legfontosabb munkásnegyede volt. A házak Budapest bérházai juttatja eszembe, csak valamivel alacsonyabbak. Némelyik udvarra be is tudok menni, de a házakba már nem jutok be, de azért fel tudom idézni, jártam már egy-két alkalommal ezekben a házakban. Akkor munkáslakásoknak épült, ma már ilyenformán mindenki munkás és örül, ha hozzájuthat egy ilyen lakáshoz, legalább albérletként.

Új arc

 A hétvégére nagyon lefáradtam, semmit nem tudtam csinálni abból, amit szoktam, írni, olvasni, zenét hallgatni. Mozdulni nem tudtam, olyan fáradtnak éreztem magam. És amikor ilyen fáradta az ember, akkor aludni se tud, pedig valószínűleg épp az segítene.

Ilyenkor elkezdem nézni a filmeket találomra. Most is így tettem. Három filmet is megállás nélkül. Akkor gyűlt annyi erőm, beültem az autóba és valamilyen okot találván elindultam Stuttgartba. A mi nagyvárosunk, a megunt, túlzajos, építkezések sokaságába temetkezett, nem éppen szeretett városunk. Egy címet kerestem, s ott egy darálót akartam felvenni apróhirdetés alapján, s egy ihletett pillanatomban betértem egy mellékutcában, hogy nem mindig a megszokott utakon járjak és ne a legrövidebb, legforgalmasabb és már untig ismert úton menjek. Egy kis idő után, alig kaptam lélegzetet. Egy ismeretlen, elbűvölő városba, értsd városnegyedbe, jutottam. Hogy ez a város ilyen is lehet. Megálltam az autóval többször is. S örültem, szinte táncoltam, hogy egy ilyen nagyszerű város van a közelünkban. Többet kell ide járnunk, született meg az elhatározás. Változtasd meg. 

Hob.

 A dolog úgy alakult, hogy Haydn kezdtem hallgatni, merthogy ő még a zene kezdetén van, a modern klasszikus zene elején, s a bizonytalan hallgató is, nemcsak a táncos, bizony visszatér a kályhához, a jó Esterházy kályhához, Haydn-höz. S látom, hogy a zeneműveit bizonyos Hob. jelzéssel látják el, ahogy Mozartnál van a K. vagy Schubertnél a D. Rékeresek, hogy mi ez a Hob., kiderül, hogy egy bizonyos holland zenetudós, Anthony van Hoboken nevének rövidítése. Hoboken, ízlelgetem, olyan jól cseng ez a név, akár Habakukk, Tolnai Ottónál, bár az ugy-e a Bibliában is megvan, nekem mégis a Wilhelm-dalokat  olvasván ragadt be ez a Habakukk.

Aztán pörögnek tovább az ajánlatok. Hoboken néven van egy város New Jersey szövetségi államban, bizonyára jelentős turizmussal rendelkezik, egyből elárasztanak az ajánlatokkal. De Hobokennek hívják Antwerpen egyik negyedét is, ami még nemrég különálló városka volt. No és a sor folytatható lenne ezzel azzal.

Hoboken rendszerezte Hayd műveit, akit már jó rég, talán már a 19. században kezdődött, folyamatosan felfedeznek, s újra kiderült, hogy mennyire modern zeneszerző, mennyire formabontó és formaújító ésatöbbi. Fuvolára viszont egészen keveset írt, valamiért ez a hangszer elkerülte a figyelmét, valahányszor azonban Londonba utazott, állítólag, kétszer tette ezt, egy sor zeneművet komponált az ottani vendéglátóinak, egyfajta kedvességből meg hálából, egyszerűen játszható darabokat, hogy a fuvoláért rajongó, műkedvelő nemes háziak sikerrel játszthassák. Második utazása alkalmával írta az utólag Londoni triók nével ismert négy zeneművet. Ezeket két fuvolára és egy gordonkára írta. A gordonka itt még csak kísérő, háttérhangszer, basszus.  Két fuvola egy gordonka, könnyed zene, bár a zenekritikusok megemlítik az itt-ott felbukkanó drámai jegyeket. Hob. iv 1-4 ez a négy londoni trió jelzése, ezt jegyezzük meg. S ha lehet hallgassuk is meg. 

Dánia, Hals, Skagen

Nem családi nyaralás volt, nem, állami gondozott fiatalokkal voltam szabadidős foglalkozáson, munkaköri előírás, kellenek velük az ilyen típusú foglalkozások, kiszakadnak az ilyen-olyan kötelességek napi köreiből, szabadok, újrarendeződnek a viszonyok, másképp nyílvánulnak meg, s tényleg így volt, sok meglepetés ért ezen a héten, újra felfedeztem őket, noha ismerem őket már régóta, némelyiket néhány hónapja, némelyiket néhány éve. 

Hogy Dániába mentünk, az már az én döntésem volt. A terep ismeretlen volt, de a kínálat jó volt, jó nagy ház, nagy kerttel és udvarral, négy hálószoba, egészen elfogadható áron. Ilyen jó ár még a Balatonon se lett volna. (Mondom, mert ezt is néztük, Balaton is szóba jött.)

A házunk jó északon volt. Átléptük a dán-német határt és még sokat kellett mennünk, 3 és fél órát. S ahogy haladtunk az autópályán egyre több kétely gyűlt bennem, hogy mit fogunk itt csinálni a mi 18-20 éves fiataljainkkal: a táj egyre laposabb, elhagyatottabb, sehol város, még falu se, még házak is csak elrejtve, szétszórva. Aztán annál nagyobb volt az öröm, a meglepetés, hogy mennyire jó tud lenni a zöld fű, közte a vastag moha, az út túloldalán az erdő, és negyedóra járásra a tenger. 

S hogy a sort folytassam: egy bő órányi autóútra ott van Skagen, s kicsit tovább Greven. S itt már elfogynak a szavak. Mert az ott egy elemi élmény. Ott kell lenni. Többet mint mi voltunk, ha lehet napokat. (Volt aki éveket és évtizedeket kívánt ott lenni, elhagyta nagyvárosi otthonát és odaköltözött. Ld Skageni művésztelep története.). Szóval keveset voltunk ott, csak néhány órát, s azóta is visszavágyom. Oda, ahol a Balti-tenger találkozik az Északi-tengerrel, s ez a nagy találkozás olyan különös hangulatot teremt, s közben ott a kis földnyelv egyedi földrajza, növényvilága. S a levegő. A levegő. 

Végre

 A tegnap tizenhét órát utaztunk. Szilágyságból indultunk, Nagykárolynál léptük át a román határt, Budapesten megálltunk, feltankoltunk mindenféle jóval, kaja, kávé, könyvek. Majd Ausztriát hosszában átszelve, beléptünk Németországba. Négy óra a németországi út. Egy tömb. Le lehet vezetni egybe, de ha az ember szünetet tart is, mondjuk kávézik, alszik egyet egy fa alatt az autópályáról letérve avagy csak egyet cigizik, nyújózkodik, még akkor is jó darabot kell vezetni. Mert a vezetés végülis egy sajátos létállapot. Belép ebbe az állapotba, akár egy tömbbe. Avagy beül. Ül az autóban, az autó viszont 120, 140 km/h sebességel száguld. Nyudogtan ül az autóban, fontos is, hogy nyugodtan üljön, zenét hallgat, vagy beszélgetést vagy maga beszélget. Közben bármelyik pillanatban halálos balesetet szenvedhet. Egy baleset egyetlen pillanat műve. 

Mennyi pillanatból áll négy óra s mennyiből tizenhét. Még szerencse, hogy a pillanat és az óra között nincs semmiféle összefüggés. 

Végül megérkeztünk Németországba, egy faluba, ami még néhány évvel ezelőtt idegen volt, a nevét sem tudtuk kiejteni, most pedig otthonunk. Mind úgy érkezünk meg és szállunk ki az autóból, hogy hazaértünk, végre. 

Csíki triász

 A csíkszeredai Mikó-várba van egy kiállítás, nagyon elegáns plakát hirdeti, ez csalogatott oda, a plakát, rajta a név, Nagy István, róla semmit nem tudtam, Nagy Imre neve csengett bennem, talán ugyanaz lenne, merengtem, de, amit mondtam, a plakát, a rajta látható képrészlet nagyon tetszett, és az is bíztató volt, hogy odabiggyesztették a 150-est, biztos voltam, hogy egy életműkiállításról van szó, ha már életmű, legyen az akármilyen jelentéktelen is, érdemes megnézni, de ha már a Csíki Székely Múzeumba állították ki, akkor olyannyira jelentéktelen nem lehet. S így jutottunk el a Nagy István kiállításra. Takaros, tartalmas kiállítás. A képek jók, a francia avantgárd és a magyar népművészet ötvözetét érzem benne. Olyan cézannosan formázza a székely arcokat, a szekereket, agyagas utakat. Színekről röviden beszélni nem tudnék, mert volt egy nagyon visszafogott, sötétre hangolt időszaka, s utána következett egy színes, szinte tündöklő korszaka. A cézannos formakeresés, a minden természeti elem mögött megkeresni az ősi formákat, a lényeget igyekezete súlyt ad a képeknek. S a képek hajlama a geometrikus megformázásra épp ellentétben áll a táj és a tárgyak szerves, organikus omlékonyságával. Ez a feszültség izgalmassá teszi a képeket. A festő elemezve fest, de közben folyton olyan témákat választ, amik tele érzelmi telítődéssel, anya, apa, szülőház, szülőfalu, katonák a fronton, gránáttámadás. 

Ha már Nagy István kilétére fény derült, akkor kiderítettem azt is, hogy akkor ki is volt pontosabban Nagy Imre (az ő életműkiállítására már nem jutott idő, noha ott, van a Mikó-vártól egy karnyújtásnyira), s aztán kiderítettem, hogy van egy úgynevezett csíki triász. 

Fekete-fehér

 Amit most egy kötetben kezemben tartok, azt korábban két könyvként olvastam. Mindketőt olvastam, sőt, újraolvastam. Mindkettőt internetről nyomtattam, bumfordi A4-es lapokra, itt-ott firkáltam beléjük.

Most egy könyvként fogom a két kötetet a kezemben, egy szép könyv. A gogol halála szövegtestbe Maurits Ferenc kiváló illusztrációi. Szép szellős szedés. A Virág utca 3 ugyszintén elegáns, szellős szedés. Most már nem csak a szöveg hat, hanem a könyvkiadói munka is. A borítólapot az almáriumra félreraktam, és el-el nézegetem. 

A szövegről aligha merek valamit mondani. A Pantheon darabjai. Ma már aligha lehetne megírni, illetve becsempészni a Pantheonba, de mindenképpen nagyon jó, hogy ott vannak s nézegethetjük, olvasgathatjuk. 

Zöldbe öltöztették Tolnait, de ő fogta magát és ellopta a dogtól a fekete színt s magára húzta. Szegény kutya fehéren maradt akár egy teniszpálya szegélye.

Kávé

 

Fekete-erdő

Egy erdei parkolóhelyen álltunk meg a falutól mintegy két kilométerre. Wanderparkplatz, itt így nevezik, nem tudom mi a hivatalos magyarítása, túraparkolónak fordítanám. Wanderparkplatz, ez azt jelenti, hogy kijelölt parkoló, kavicsos terep, s jó minőségű út vezet oda, de mégis kint van, házaktól, iparterületektől távol. 

Kevéssel tíz előtt érkeztünk, még nem volt sötét, de tudtuk, hogy hamarosan az lesz, s itt az erdőben még hamarabb. Örömmel nyugtáztuk, hogy a parkoló üres, reméltük is hogy így lesz, szerettünk volna magunkban lenni. S mint mesékben ott volt egy hegyi patak, a medre tele kövekkel, s így a háttérzene meg volt komponálva. Közvetlenül a patak mellett egy egyedülálló fa koronája alatt álltunk meg. Hamar nekiálltunk az éjszakai szálláshelyünk kialakításának, a családi autóból kemper lesz, most először. S ez izgalmas, mert még nem tudjuk, mi hogyan találja meg a helyét. 

A falut ismertük, korábban voltunk már itt, de mégis ahogy Pforzheim-ot elhagyva beértünk a hegyek közé, mintha egy másik világba értünk volna. Pedig csak a levegő változott meg, azt hiszem. Semmi más csak a levegő. Lehült, illatos lett, dúsabb, gazdagabb és egy árnyalatnyit sötétebb.  Hivagatott, hogy megálljak, most rögtön és hemperegjek egyet az útszéli fenyőerdőben vagy csak egyszerűen elnyúljak az avaron és mélyen beszívjam ezt a más levegőt. 

Már sötét volt, amikor sétára indultunk, az autóuton maradtunk, ami egy malomhoz, majd egy fűrésztelephez vezetett. A patak az út mellett folyt, így a vízcsobogás kísért. A sávnyira megnyiló fakoronák fölött a kenyérkarélynyi holdat láttuk. Az avar a fák alatti sötétbe süllyedt, a hempergést elhalasztottam. 

Momentum

 Néhány hónappal ezelőtt általakítottam az autónkat, egy második generációs Sharanról van szó, hogy tudjunk vele kempingezni. Tehát most tudunk benne aludni, le tudjuk az ablakait sötétíteni, van gázfőző, áramtároló, kisebb elektronikus kütyüjeinknek, asztalka, székek stb. Sok időt tartottak az előkészületek, rajzolgattam, rendelgettem, dolgoztam rajta. Kb három hónappal ezelőtt lett kész, s ezzel egy többéves vágyamat teljesítettem.

No, de ma fogunk első alkalommal kempingezni. Eddgi nem jött össze, mert a kialakítás, az autó méreteiből adódóan, két személyre szól, s a gyerekeinket nem szivesen hagyjuk magukra itthon. De most spontánul így alakult, mindhármuknak programjuk van, s mi, a szülők, szabadok vagyunk. Ez a mai a nagy nap. A prömier. S ezt most így előre írom meg. Még mielőtt kimennénk. Hogy kicsit megálljak, kijelöljem ezt a momentumot. Mert ha egyszer már megtörtént, akkor már minden egészen más lesz, az álomból valóság lesz, elvész a varázs, elvész ez a kamaszos izgalom, nem lesz szükségszerűen kevesebb, de más. 

Mérleg

 Pünkösdi vakációzásunkkor, Olaszországban, egyik üzletben az ötven eurósból úgy adott vissza az eladó, mintha húsz euróst adtam volna neki. Igazolni nem tudtam, ő tagadott, tanú nem volt, ketten voltunk az üzletben. Röviden szólva, röviden is történt, átvert harminc euróval, másképp mondva, ellopott tőlem harminc eurót. (Jelzem, hogy Olaszországban történt, nem amiatt, dicsekedjek, hova járunk vakációzni, hanem, mert azt feltételezem, hogy Németországban, legalábbis abban a régióban, ahol élünk, nem történne meg. Feltételezem, és ezzel a bízalommal és nyugalommal élek.)

Rá néhány napra, miután hazajöttünk, az autómosóban felejtettem a pénztárcámat, kevés készpénzzel, de minden lehetséges személyi irattal, kártyákkal. Még nem hajtottam el, hanem a mosóboxból kiálltam és átgurultam a poszívókhoz. Kis idő múlva jött egy srác és hozta a pénztárcámat. Ha nem hozza utánam, akkor a harminc eurónál számlálhatatlanul több vész el, rengeteg idő, idegesség stb. 

Valamiért mégis a harminc eurós ügy maradt meg erősebben az emlékezetemben. Így, hogy leírtam, valamelyest kiegyensúlyozódik a két esemény. 

Rövid kávé, hosszú nap

 Ma van az év leghosszabb napja, hallom a rádióban, ahogy jövök hazafelé. Aztán megállok egy kávézó előtt, ahol tudom, hogy jó eszpresszót lehet inni. Jó eszpresszót Németországban, Svábföldön, vidéken, alig-alig találni. Mondjuk Stuttgartban más a helyzet. Örülök, tényleg jó, most is. Mókuska pörköli nekik a kávét. Magyarosan hangzó név, pontosabban, csak magyar lehet, de még nem jutottam el személyesen, hogy kiderítsem, ki is van a háttérben, s hogy kerül oda ez a név. Egy barátomnak meséltem erről a pörkölőről, neki egyből a szexuális képzettársításai indultak be, én maradok a kávéjuknál, mert én kóstoltam. 

Ma történetesen négy óra előtt keltem fel, nem így terveztem, későbbre volt beállítva a vekker, így ébresztett valami, nevezzük biológiai órának. Így aztán ma egy igazán hosszú napom lesz, lehet. Ugyancsak a rádióban hallgatok, a nyári napforduló bejelentése mellett, egy beszélgetést Amélie Nothomb, francia írónővel, és mondja, hogy ő minden nap ír, mégpedig reggel négy és nyolc között. Így összecsengenek ma reggel ezek a dolgok.