Ebéd a kastélyban

A könyvben, amit olvastam, a Puszták népe után rögtön következik az Ebéd a kastélyban. Hát rögtön olvastam is tovább, az előbbi olvasmánytól fölelkesedetten. Jól kezdődik, élvezem a kis apróságokat, irodalmi játékokat, ahogyan a legyekről ír, párbeszédei a fiatal grófnővel, majd eljutunk a konyhába és ott különböző illatok terjednek. Ez mind jó. Csak az egy kicsit zavaró, hogy érzem, hogy az író személye, az egyes szám első személy az meglehetősen reális, lásd passzusok az előző könyvéből, a Tudós nőket valóban Illyés fordította stb. De a grófi család reális megfelelőjét nem találom, nincs is név. A falut keresem, ahol a cselekmény játszódik, ez a falu nincs, így ennyi, néhány kérdőjel bennem, olvasom tovább lelkesen, jó a nyelve, élvezem a prozódiáját, a ritmusát, hallani vélem a hangokat, a párbeszédeket. 

Aztán eljutok ahhoz a részhez, ahol elkezdi sorolni az arisztokrácia vétkeit, a kihágásokat, a szélsőséges megnyilvánulásokat. S aztán ez így megy sokáig. Akkor már nem bírom. Nem irodalom ez már így, ráadásul az érvelési rendszere messzemenően kérdéses, de ebbe most nem megyek bele. Mint regény nem működik, ha ugyan egyáltalán regénynek nevezhető. Pedig milyen jól indult. És mennyire, tényleg, eszméletlenül jó, amit előtte olvastam, a Puszták népe. 

Illyés pusztája

Egy könyvet olvasok, falusi világgal kapcsolatosan akartam kutakodni, s ráakadtam, nem lehet nem ráakadni, szóval egy könyvet, amellyel már gyerekként is úton útfélen találkoztam, láttam, még a mi szegényes falusi könyvtárunkban is. És valamiért mindig ellenszenvvel pillantottam rá. Illyés Gyula: Puszták népe. Mindig azt gondoltam, hogy egy kommunista könyv, a rendszer embere, ezért találkozni vele mindenhol. Aztán a fordulat után elkezdték szavalni Egy mondat a zsarnokságról. Ez sem segített a szerző helyzetén, az én szememben. Aztán később megtudtam, hogy a nő, akiért József Attila oly szenvedélyesen rajongott, később Illyés felesége lett, Illyésé, aki minden fotón kopasz, nagy orra van és öreg. Kell még ennél több, hogy rossz fényben senyvedezzen?

Aztán most úgy alakult az olvasmányaim sora, hogy kezembe vettem a Puszták népét. Valami olyasmivel vérteztem fel magam, hogy a profi szenvtelensége. (Ha a profit el is hagyjuk, hagyjuk is el, marad a szenvtelenség, s ez helyénvaló.)

Elkeztem olvasni. Minden oldal után üvöltök. Hogy mennyire jó. Ezt minden nap olvasni akarom. Friss, őszinte, sűrű. Egyáltalán nem érezhető, hogy szociográfia, talán nem is az, nem is releváns ez, inkább egyfajta hosszúra nyúlt esszé, mindenképpen egy jó könyv, egy nagyszerű szerző tollából. Az sem érezhető, hogy ezt a könyvet 90 évvel ezelőtt írták. Egészen mai. A viszonyok, amiről ír, azok már aligha. De valamiféle emlékünk van róla, valamiféle kollektív emlékezet, s épp ezért ennyire friss ez a könyv.