Jól kinyújtózdokom magam a hotelszobában, tusolok, lustálkodom. Ahogy kiléptem a térre, fedezem fel, hogy milyen meleg van. S utána következő másfél órában fedezem fel, hogy mennyi emelkedő vár rám. Pedig hát amit emelkedem, azt később mind le kell ereszkednem, mert a városka, ahová tartok, Mino, az is az óceán partján van. Szóval le meg fel, ilyenek ezek a zarándokutak, a cél úton lenni.
Egyébként akkor nap semmit nem írtam, nem tudom miért, időm lett volna rá. Motiválatlanság, depresszió szállt rám. Négyen voltunk a szállón, társasági életre lehetőség épp adódott volna, de egyikünk se kereste.
(Az utolsó aeropresses szünet, olyan luxuszarándok megállója, volt is ott minden: liget, jó levegő, forrásvíz)
(Így nézett ki a reggel, amikor indulnunk kellett)
(Így szól a szabályzat a városi zarándokszállókon: a házat el kell hagyni 8 óra előtt)
No comments:
Post a Comment