Tökéletes, ha van

 
Perfect Days, Wim Wenders új filmje.
Lelassít mindent. Van hozzá bátorsága. Bizalma, önbizalma.
Az egész családi és egyéni drámából nem tudunk meg semmit. A film előrehaladtával, artikulálja, jeleket hagy, felépíti ezt a drámát.
De nem megy bele, hogy felrajzolja. 
Amit látunk, az a dráma ellenszere.
Pozitív üzenet. Szép a város, szép a fény, az eső. Szép, ez így tulzás. Inkább megnyugtató. Így van, s jó hogy így van, rendben van ez így. Ilyesmi lebeg a városképek fölött, s a filmkockák fölött.
Vonzó, minden lelkesedés és pátosz nélkül, a japán kultúrának az a szelete, amit látunk.
 
Ismétlések: alapszerkezet.

Ahogy kijövök a moziból, mindent másképp látok. Az alkony, a löchgaui sporttelep épületei, terei, a vendéglő a szürkületben, a játék zajai távolról.
 
Milyen ereje tud lenni a visszafogottságnak, az eszköztelenségnek.

S azok a rég elkoptatott zenedarabok: milyen erejük tud lenni. 

A vécék mint szentélyek. 

Zöld

Megállok az erdőszélen a kocsival, kiszállok. Fúj a szél, de meleget fúj szembe, később nézem a hőmérőt, 15 fok. A múlt héten még fagy volt. Az erdő is mintha a felelevenedés jeleit mutatná. Látom a talajt, látom a fák kontűrjeit, nézem az ágakat, szinte már rügyet hajtanak. Végül is az erdőben támadt világosság lep meg. Az elmúlt hetekben hó, jég vagy zúzmara borított még mindent. Most még zöld is kerül, de ez a zöld becsapó: élősködő örökzöldek folytogatják a fákat. 

Lecsupaszodtak a fák, s ez, ugye, egyfajta kiindulási pont. 

Séta I

 
Ma reggel letettem az autót egy városszéli műhelybe. S onnan gyalog mentem be a vonatállomásig. Kb húsz perc gyaloglás, a városban, Sachsenheim, ahol 12 éve lakom. Talán autóval jártam már ezeken az utcákon, gyalog soha. A mi városunk, az én városom, élhető, nem ragyog, de nem lepukkant. Sok lakóház, benne emberek élnek, sokan, velük egy közösség része vagyok, valamilyen szálak mentén összetartozunk, ők az én szomszédaim, s a szomszéd más nyelven, a felebaráthoz áll közel. Város, az enyém és idegen. Itthon vagyok egy idegen városban.

Aztán buszra ültem és hazabuszoztam a délelőtti napsütésben. Legalább fél éve nem ültem buszon, talán egy éve vagy annál is több. Egy kicsit úgy ülök a buszon, akár egy hajóúton vagy felvonón. Minden érdekes, mindent megfigyelek. A szívem valami ünnepi alkalomhoz dobog. A telefonom a zsebembe lapul, de nem veszem elő és pötyögtetek rajta, ahogy ez én is szoktam, most fontos dolgok történnek.

Nem készítettem fotót, ahogy a vizes falevelek, az ősz óta massza lett, a járdapadkához tapadnak.
Két narancssárga ruhás férfi javítja az óvoda kerítését, a sárt széthordták a járdán.

Az óvodán nagy ablakok, minden ablak mögött egy fiatal nő, körülötte 5-10 gyerek. Jól összehangolt program.
A Hous of Jeans ablakai leragasztva piros papírral, bezárt. A bejárati járdalapok darabokban.
Egy fagyományos faházikó. Mellette sárgára vakolt nagy épület, ablakai aranyozott szélekkel és keresztválasztókkal.
Ennyi. Öt fotó.