Zarándoklat indul, kiindulópont Ferrol

Elindultam. Otthonról 4,30-kor, most Memmingenben vagyok, a repülőtéren, még a földön. Az eddigi út is az autóval: máris megkezdődött a zarándoklat. Mindent láttam; magam; hogy mit kell tennem (a jövőben), ha ezt most mind le tudnám írni, milyen jó is lenne. Ilyenkor jönnek a jó gondolatok, vezetés közben, úszáskor, amikor biztosan nem tudok írni, természetesen most már mindent elfelejtettem, különben is ezek a gondolatok, akár egy villám, bevilágítják az egész tájat, de csak egy pillanatra, aztán minden újra visszasüllyed a sötétségbe.

Fenn ülök a repülőben, a telefonom kikapcsoltam, kevés az aku. Vajon mit fogok itt csinálni három órán át.

Látok egy hegysort a repülőből, és tudom, hogy ez a Pireneusok, noha nem láttam még soha. Sikerélményként élem meg, hogy megérkeztem Spanyolországba. Először vagyok itt. 

A füzetlapok hullámosak lettek, kiszáradt a füzetem itt a repülőben.

Egyedül jöttem el. Ez egy súlyos mondat. Otthon maradt a feleségem és két gyerekem. A felségem nehezen engedett el, félelemmel, aggódással. S mindez mindjárt rám is átragadt. Egyedül két hetet, egy távoli országban. Szorongás.

A kezem is kiszáradt, nemcsak a füzetem.

Gáspártól nem búcsúztam el. Miért, kérdezte a feleségem. Most már érzem, hogy milyen fontos elköszönni, noha tudja, hogy megyek, semmi újat nem mondok, csak hát mondani valamit, és megölelni, tenni egy pontosvesszőt.

Látom Santiagot felülről, egy akármilyen város. Be van burkolva felhőkbe rendesen, mondták is az utaskísérők, hogy esik. Felülről a felhők szép fehérek, puha vatta, alulról bizonyára szürke és lesötétítik a várost.

A landolás nehézségei egy felhővel borított városban.

Jó helyre érkeztem, úgy érzem. Haza.

Azt hittem Santiago egy vidéki városka, de hát nem, legalábbis a repülőtere alapján. Hatalmas repülőtér, legalább akkora, mint a stuttgarti. Nézem az embereket, keresem a zarándokokat, a zarándokjelölteket. Alig találok néhányat. Santiago nem a zarándoklatról szól, állapítom meg magamban, de hát ez jó, ne is szóljon egy város élete a zarándokokról, marajunk, maradjak inkább észerevétlen.

A repülőtéren bevárom a buszt, amivel tovább megyek Ferrolba, ahonnan indul holnap az igazi zarándoklat. Másfél órányi út busszal, majd jövök vissza egy hétig, hát igen, ilyenek ezek az arányok. 

Csatangoltam kicsit a városban, felfedezem, hogy hatalmas hajógyára van, hajómúzeum (belépő 2 euró), s hogy itt született Franco tábornok (erre bizonyára nem olyan büszkék). 

Majd ülök a szobámba. Erős szorongás bennem. Nem tudom miért. Talán mert nem csinálok semmit, haszontalan vagyok. És félek, hogy ezért büntetés jár, hogy előbb-utóbb utolér a jogos büntetés, ezt nem úszhatom meg.

(Templom belseje Ferrolban, itt kaptam meg a zarándokkönyvemet, amibe majd pecsételtetnem kell)

(Hajómúzeum udvara Ferrolban)

(A hajócsavar mint szobor, arany bevonattal)