Hob.

 A dolog úgy alakult, hogy Haydn kezdtem hallgatni, merthogy ő még a zene kezdetén van, a modern klasszikus zene elején, s a bizonytalan hallgató is, nemcsak a táncos, bizony visszatér a kályhához, a jó Esterházy kályhához, Haydn-höz. S látom, hogy a zeneműveit bizonyos Hob. jelzéssel látják el, ahogy Mozartnál van a K. vagy Schubertnél a D. Rékeresek, hogy mi ez a Hob., kiderül, hogy egy bizonyos holland zenetudós, Anthony van Hoboken nevének rövidítése. Hoboken, ízlelgetem, olyan jól cseng ez a név, akár Habakukk, Tolnai Ottónál, bár az ugy-e a Bibliában is megvan, nekem mégis a Wilhelm-dalokat  olvasván ragadt be ez a Habakukk.

Aztán pörögnek tovább az ajánlatok. Hoboken néven van egy város New Jersey szövetségi államban, bizonyára jelentős turizmussal rendelkezik, egyből elárasztanak az ajánlatokkal. De Hobokennek hívják Antwerpen egyik negyedét is, ami még nemrég különálló városka volt. No és a sor folytatható lenne ezzel azzal.

Hoboken rendszerezte Hayd műveit, akit már jó rég, talán már a 19. században kezdődött, folyamatosan felfedeznek, s újra kiderült, hogy mennyire modern zeneszerző, mennyire formabontó és formaújító ésatöbbi. Fuvolára viszont egészen keveset írt, valamiért ez a hangszer elkerülte a figyelmét, valahányszor azonban Londonba utazott, állítólag, kétszer tette ezt, egy sor zeneművet komponált az ottani vendéglátóinak, egyfajta kedvességből meg hálából, egyszerűen játszható darabokat, hogy a fuvoláért rajongó, műkedvelő nemes háziak sikerrel játszthassák. Második utazása alkalmával írta az utólag Londoni triók nével ismert négy zeneművet. Ezeket két fuvolára és egy gordonkára írta. A gordonka itt még csak kísérő, háttérhangszer, basszus.  Két fuvola egy gordonka, könnyed zene, bár a zenekritikusok megemlítik az itt-ott felbukkanó drámai jegyeket. Hob. iv 1-4 ez a négy londoni trió jelzése, ezt jegyezzük meg. S ha lehet hallgassuk is meg. 

Dánia, Hals, Skagen

Nem családi nyaralás volt, nem, állami gondozott fiatalokkal voltam szabadidős foglalkozáson, munkaköri előírás, kellenek velük az ilyen típusú foglalkozások, kiszakadnak az ilyen-olyan kötelességek napi köreiből, szabadok, újrarendeződnek a viszonyok, másképp nyílvánulnak meg, s tényleg így volt, sok meglepetés ért ezen a héten, újra felfedeztem őket, noha ismerem őket már régóta, némelyiket néhány hónapja, némelyiket néhány éve. 

Hogy Dániába mentünk, az már az én döntésem volt. A terep ismeretlen volt, de a kínálat jó volt, jó nagy ház, nagy kerttel és udvarral, négy hálószoba, egészen elfogadható áron. Ilyen jó ár még a Balatonon se lett volna. (Mondom, mert ezt is néztük, Balaton is szóba jött.)

A házunk jó északon volt. Átléptük a dán-német határt és még sokat kellett mennünk, 3 és fél órát. S ahogy haladtunk az autópályán egyre több kétely gyűlt bennem, hogy mit fogunk itt csinálni a mi 18-20 éves fiataljainkkal: a táj egyre laposabb, elhagyatottabb, sehol város, még falu se, még házak is csak elrejtve, szétszórva. Aztán annál nagyobb volt az öröm, a meglepetés, hogy mennyire jó tud lenni a zöld fű, közte a vastag moha, az út túloldalán az erdő, és negyedóra járásra a tenger. 

S hogy a sort folytassam: egy bő órányi autóútra ott van Skagen, s kicsit tovább Greven. S itt már elfogynak a szavak. Mert az ott egy elemi élmény. Ott kell lenni. Többet mint mi voltunk, ha lehet napokat. (Volt aki éveket és évtizedeket kívánt ott lenni, elhagyta nagyvárosi otthonát és odaköltözött. Ld Skageni művésztelep története.). Szóval keveset voltunk ott, csak néhány órát, s azóta is visszavágyom. Oda, ahol a Balti-tenger találkozik az Északi-tengerrel, s ez a nagy találkozás olyan különös hangulatot teremt, s közben ott a kis földnyelv egyedi földrajza, növényvilága. S a levegő. A levegő.