Reggel esik az eső, úgy indulok. És esik végig, így nem lehet megállni, szünetet tartani, netán kávét főzni. Esőben csak menni lehet.
Egy óra előtt érkezem meg a városba, Betanzos a neve. S ahogy a főtér felé közeledem, kisüt a nap, és ragyog minden, a város káprázatos, a vendéglők, kávézók teraszai tele.
Megkeresem a zarándokszállót, hogy beállhassak a sorba, hogy kapjak még egy helyet. Jó nagy csoport verődött már össze, még nincs egy óra, még nem nyitották ki a szállót. Legtöbben elcsigázottak, fekszenek a kövön, ami helyenként még vizes, helyenként már süti a nap. Ott aztán szépen elkezdtek alakulni a kiscsoportok, illetve összecsapódtak a már ismerősök. Nekem most ehhez semmi kedvem, félrehúzódom. Legyen ágy, tudjak jó meleg vízben letusolni és egy kicsit pihenni.
Később séta a városban, az alábbiakban néhány városkép:
Hajnalban ébredtem, fájt a fülem a hantompító dugaszoktól, kiszedem őket, s talán még szunkítanék egyet. S akkor hallom, hogy valaki rettenetesen horkol. Nem zavart fölöttébb, kialudtam magam, úgy érezem, elővettem a telefonom, egyet sakkozom, az jó ébresztő. Közben mind hallgattam tovább azt az éktelen horkolást, a maga variációival, kis áriáival. Végigpörgetem az arcokat, akiket a tegnap láttam, vajon ki lehet az.
No comments:
Post a Comment