Végre

 A tegnap tizenhét órát utaztunk. Szilágyságból indultunk, Nagykárolynál léptük át a román határt, Budapesten megálltunk, feltankoltunk mindenféle jóval, kaja, kávé, könyvek. Majd Ausztriát hosszában átszelve, beléptünk Németországba. Négy óra a németországi út. Egy tömb. Le lehet vezetni egybe, de ha az ember szünetet tart is, mondjuk kávézik, alszik egyet egy fa alatt az autópályáról letérve avagy csak egyet cigizik, nyújózkodik, még akkor is jó darabot kell vezetni. Mert a vezetés végülis egy sajátos létállapot. Belép ebbe az állapotba, akár egy tömbbe. Avagy beül. Ül az autóban, az autó viszont 120, 140 km/h sebességel száguld. Nyudogtan ül az autóban, fontos is, hogy nyugodtan üljön, zenét hallgat, vagy beszélgetést vagy maga beszélget. Közben bármelyik pillanatban halálos balesetet szenvedhet. Egy baleset egyetlen pillanat műve. 

Mennyi pillanatból áll négy óra s mennyiből tizenhét. Még szerencse, hogy a pillanat és az óra között nincs semmiféle összefüggés. 

Végül megérkeztünk Németországba, egy faluba, ami még néhány évvel ezelőtt idegen volt, a nevét sem tudtuk kiejteni, most pedig otthonunk. Mind úgy érkezünk meg és szállunk ki az autóból, hogy hazaértünk, végre. 

Csíki triász

 A csíkszeredai Mikó-várba van egy kiállítás, nagyon elegáns plakát hirdeti, ez csalogatott oda, a plakát, rajta a név, Nagy István, róla semmit nem tudtam, Nagy Imre neve csengett bennem, talán ugyanaz lenne, merengtem, de, amit mondtam, a plakát, a rajta látható képrészlet nagyon tetszett, és az is bíztató volt, hogy odabiggyesztették a 150-est, biztos voltam, hogy egy életműkiállításról van szó, ha már életmű, legyen az akármilyen jelentéktelen is, érdemes megnézni, de ha már a Csíki Székely Múzeumba állították ki, akkor olyannyira jelentéktelen nem lehet. S így jutottunk el a Nagy István kiállításra. Takaros, tartalmas kiállítás. A képek jók, a francia avantgárd és a magyar népművészet ötvözetét érzem benne. Olyan cézannosan formázza a székely arcokat, a szekereket, agyagas utakat. Színekről röviden beszélni nem tudnék, mert volt egy nagyon visszafogott, sötétre hangolt időszaka, s utána következett egy színes, szinte tündöklő korszaka. A cézannos formakeresés, a minden természeti elem mögött megkeresni az ősi formákat, a lényeget igyekezete súlyt ad a képeknek. S a képek hajlama a geometrikus megformázásra épp ellentétben áll a táj és a tárgyak szerves, organikus omlékonyságával. Ez a feszültség izgalmassá teszi a képeket. A festő elemezve fest, de közben folyton olyan témákat választ, amik tele érzelmi telítődéssel, anya, apa, szülőház, szülőfalu, katonák a fronton, gránáttámadás. 

Ha már Nagy István kilétére fény derült, akkor kiderítettem azt is, hogy akkor ki is volt pontosabban Nagy Imre (az ő életműkiállítására már nem jutott idő, noha ott, van a Mikó-vártól egy karnyújtásnyira), s aztán kiderítettem, hogy van egy úgynevezett csíki triász.