kis városkánk neve bietigheim-bissingen,
hogy lett ez a város, a kettőből egy, ez is egy történet,
de most maradunk a mozinál,
110 évet volt mozija a városnak, most már nincs,
most tovább kell menni, ludwigburgsba,
ott már egészen bő a választék,
de a mi városunkba bezárták,
1912-ben nyílt meg, akkor még a város központjába,
akkor még a város központjában egy sziget is volt,
az enz folyó ketté vált és egy földdarabot körbevett, elkülönített,
azóta már nincs a sziget, a folyó ágát átterelték,
s azóta nincs a mozi sem,
akkor, akkor még két város volt, bietighiem, ez volt a város, amelyiknek szigete volt,
s mellette festői dombok között, az enz parján, bissingen,
ott is indítottak egy mozit, hiszen akkor mindenki moziba akart menni,
s akármekkora volt a terem, megtelt,
a mozit olympia-nak keresztelték,
később tulajdonost váltott, és az új tulajdonos a paradis nevet is hozzábiggyesztette,
amikor én a város polgára lettem,
akkor már ilyen neve volt olympia-paradis,
szinte sejtettem, hogy ilyen névvel nem élhet sokká,
ilyen névvel csak meghalni lehet
sokáig két város volt, a két városnak két mozija,
aztán egy város lett, bietigheim-bissingen,
de a két mozi maradt,
majd a város központjába lévő bezárt,
a szigeti mozi, miután már sziget sem volt, a várost is átkeresztelték,
a régi, a legrégebbi, patinás mozi bezárt,
de maradt a külvárosi mozi,
az olympia-paradis,
élt és haldoklott tovább,
paradiccsommadár,
a zord német nyárban,
s aztán a tél jött,
a coronás tél,
azt kellett túlélni,
senki nem jött moziba,
túléltük,
utána se jött senki moziba,
s mondta a tulaj, hogy minden nap veszteség,
s hogy neki családja van,
bazárták,
2022-ben lakatot tettek, belülről,
a vörös bársonyszékek
mind ott sorakozik ma is,
bent tisztaság,
csak kint hull a vakolat,
sorjáznak a vörös bársonyszékek
mint emlékmű
A fotó 1957-ben készült, a Bietigheimer Zeitungból vettem át.
