fény és árnyék: Santiago de Compostela

Reggel legelőször a kávézóba megyek, már az este kinéztem, a szállómmal szemben. Siboney újra, nem olyan forradalmi mint először, de finom. Nem is lehet egyet inni.

Jó menni. Nem is tudom megmagyarázni, de jól érzem magam, sőt boldog vagyok.

Vajon Freud-i elszólás? Megyek el ma reggel egy bácsi mellett, akartam neki köszönni, hogy Buenos Dias, és közben azt mondtam, hogy Gracias, azaz köszönöm. (Hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy kitaposták ezt az utat.)

Azon gondolkodom, hogy nem tudnak idegen nyelveket, vagyis hogy nem akarnak elmenni, sőt minket se fognak olyan nagyon, nem tűnik úgy, mintha szükségük volna ránk.

Gyakran mondják azt, hogy vale ami nekem valahogy azt jelenti, hogy menjél már, lépj le. Az ők nyelvükön meg azt jelenti, rendben. Az oké helyett használják.

Két negyven körüli nővel megyek egy szakaszon, Kolumbiából jöttek, ikrek, jókedvűek, sokat nevetnek, mesélik, hogy milyen Spanyolország az ők szemében, hogy kicsit hazájuk, kicsit az övék.

Most már látom a templom tornyait, egészen közel vagyok a központhoz. Bejönni a városba, menni az utcákon, közben repestelek, szinte ugrálok örömömben. Az utcák tele fiatalokkal meg gyerekekkel most jönnek az iskolából, és tele persze zarándokokkal, most már mindent elárasztottak; elárasztottunk.

Megérkezem hamarosan megérkezem, nem vagyok felkészülve, menni szeretnék, menni még nagyon sokáig.

Beszélgetek egy német biciklissel, közvetlenül a katedrális közelében, ezzel is késleltetem a megérkezést. Meséli, Bilbao-ból indult és 12 nap alatt tette meg az útat.

Megérkeztem. Azt hittem csalódás lesz, hiszen egy ilyen út után mi is lehetne, mi is lehetne több, de csalódás. Persze, kevés köze van az eddigi útamhoz. Ez most valami más. Santiago de Compostela, város.

A téren egy fiatal indiai házaspárral beszélgetek, akik a kétéves fiúkkal zarándokoltak, ők is az angol útat járták, csodálkozom, hogy eddig nem találkoztunk.

Megérkeztem a városban, légüres térbe kerültem, megint döntenem kell, jóformán másodpercenként, a bőségszavara, minden van, túl sok van.

Nem is tudom, miért szerettem meg annyire ezt a várost, szinte így első látásra. Jók a terei, az épületek, s ahogy azok be vannak lakva. Ahogy érkezés előtt a városra gondoltam, nem tudtam mit kezdeni ezekkel a barokk templomokkal, meg mindenféle szent hellyel, de hát azok is csak úgy vannak, rendebentartva, szerényen ők is, és az emberek körülötte jókedvűek.

Felismerem, hogy mindenhol ugyanaz a kő, amivel már Ferrolban találkoztam és már ott néztem és fotóztam. A gránit. Itt is minden épület gránitból készült, és az megőrzi az állagát évszázadokon keresztül, nem kell sokat ápolgatni, javíthatni. Felhúznak egy épületet és az úgy marad, már csak épp be kell lakni.

Zarándokmenü Santiagoba. A vendéglő szimpatikus, a pincérek is, szinte ölelgetnek, De a kaja, no, hát az nem elsőrendű. A korábbi, vidéki, jobb volt.

Szálláshelyet a városon kívül sikerült foglalnom, a városban már minden foglalt volt, de nem probléma, busszal mindenhová el lehet jutni, nagyon olcsón. Monte da Gozo, ide kell mennem. Amikor odaérek, ledöbbenek, mekkora telep. Falanszter, az jut eszembe. Huszonnégy egyforma épület, mindegyikben húsz szoba. Van kétágyas és négyágyas szoba is. Én egy nyolcágyasban alszom. Minden ragyogóan tiszta, az ágyak nagyon masszivak, azaz nem nyikorognak és nem rázkódnak; ez jó.