A csíkszeredai Mikó-várba van egy kiállítás, nagyon elegáns plakát hirdeti, ez csalogatott oda, a plakát, rajta a név, Nagy István, róla semmit nem tudtam, Nagy Imre neve csengett bennem, talán ugyanaz lenne, merengtem, de, amit mondtam, a plakát, a rajta látható képrészlet nagyon tetszett, és az is bíztató volt, hogy odabiggyesztették a 150-est, biztos voltam, hogy egy életműkiállításról van szó, ha már életmű, legyen az akármilyen jelentéktelen is, érdemes megnézni, de ha már a Csíki Székely Múzeumba állították ki, akkor olyannyira jelentéktelen nem lehet. S így jutottunk el a Nagy István kiállításra. Takaros, tartalmas kiállítás. A képek jók, a francia avantgárd és a magyar népművészet ötvözetét érzem benne. Olyan cézannosan formázza a székely arcokat, a szekereket, agyagas utakat. Színekről röviden beszélni nem tudnék, mert volt egy nagyon visszafogott, sötétre hangolt időszaka, s utána következett egy színes, szinte tündöklő korszaka. A cézannos formakeresés, a minden természeti elem mögött megkeresni az ősi formákat, a lényeget igyekezete súlyt ad a képeknek. S a képek hajlama a geometrikus megformázásra épp ellentétben áll a táj és a tárgyak szerves, organikus omlékonyságával. Ez a feszültség izgalmassá teszi a képeket. A festő elemezve fest, de közben folyton olyan témákat választ, amik tele érzelmi telítődéssel, anya, apa, szülőház, szülőfalu, katonák a fronton, gránáttámadás.
Ha már Nagy István kilétére fény derült, akkor kiderítettem azt is, hogy akkor ki is volt pontosabban Nagy Imre (az ő életműkiállítására már nem jutott idő, noha ott, van a Mikó-vártól egy karnyújtásnyira), s aztán kiderítettem, hogy van egy úgynevezett csíki triász.
No comments:
Post a Comment