Egy erdei parkolóhelyen álltunk meg a falutól mintegy két kilométerre. Wanderparkplatz, itt így nevezik, nem tudom mi a hivatalos magyarítása, túraparkolónak fordítanám. Wanderparkplatz, ez azt jelenti, hogy kijelölt parkoló, kavicsos terep, s jó minőségű út vezet oda, de mégis kint van, házaktól, iparterületektől távol.
Kevéssel tíz előtt érkeztünk, még nem volt sötét, de tudtuk, hogy hamarosan az lesz, s itt az erdőben még hamarabb. Örömmel nyugtáztuk, hogy a parkoló üres, reméltük is hogy így lesz, szerettünk volna magunkban lenni. S mint mesékben ott volt egy hegyi patak, a medre tele kövekkel, s így a háttérzene meg volt komponálva. Közvetlenül a patak mellett egy egyedülálló fa koronája alatt álltunk meg. Hamar nekiálltunk az éjszakai szálláshelyünk kialakításának, a családi autóból kemper lesz, most először. S ez izgalmas, mert még nem tudjuk, mi hogyan találja meg a helyét.
A falut ismertük, korábban voltunk már itt, de mégis ahogy Pforzheim-ot elhagyva beértünk a hegyek közé, mintha egy másik világba értünk volna. Pedig csak a levegő változott meg, azt hiszem. Semmi más csak a levegő. Lehült, illatos lett, dúsabb, gazdagabb és egy árnyalatnyit sötétebb. Hivagatott, hogy megálljak, most rögtön és hemperegjek egyet az útszéli fenyőerdőben vagy csak egyszerűen elnyúljak az avaron és mélyen beszívjam ezt a más levegőt.
Már sötét volt, amikor sétára indultunk, az autóuton maradtunk, ami egy malomhoz, majd egy fűrésztelephez vezetett. A patak az út mellett folyt, így a vízcsobogás kísért. A sávnyira megnyiló fakoronák fölött a kenyérkarélynyi holdat láttuk. Az avar a fák alatti sötétbe süllyedt, a hempergést elhalasztottam.
No comments:
Post a Comment