Nem családi nyaralás volt, nem, állami gondozott fiatalokkal voltam szabadidős foglalkozáson, munkaköri előírás, kellenek velük az ilyen típusú foglalkozások, kiszakadnak az ilyen-olyan kötelességek napi köreiből, szabadok, újrarendeződnek a viszonyok, másképp nyílvánulnak meg, s tényleg így volt, sok meglepetés ért ezen a héten, újra felfedeztem őket, noha ismerem őket már régóta, némelyiket néhány hónapja, némelyiket néhány éve.
Hogy Dániába mentünk, az már az én döntésem volt. A terep ismeretlen volt, de a kínálat jó volt, jó nagy ház, nagy kerttel és udvarral, négy hálószoba, egészen elfogadható áron. Ilyen jó ár még a Balatonon se lett volna. (Mondom, mert ezt is néztük, Balaton is szóba jött.)
A házunk jó északon volt. Átléptük a dán-német határt és még sokat kellett mennünk, 3 és fél órát. S ahogy haladtunk az autópályán egyre több kétely gyűlt bennem, hogy mit fogunk itt csinálni a mi 18-20 éves fiataljainkkal: a táj egyre laposabb, elhagyatottabb, sehol város, még falu se, még házak is csak elrejtve, szétszórva. Aztán annál nagyobb volt az öröm, a meglepetés, hogy mennyire jó tud lenni a zöld fű, közte a vastag moha, az út túloldalán az erdő, és negyedóra járásra a tenger.
S hogy a sort folytassam: egy bő órányi autóútra ott van Skagen, s kicsit tovább Greven. S itt már elfogynak a szavak. Mert az ott egy elemi élmény. Ott kell lenni. Többet mint mi voltunk, ha lehet napokat. (Volt aki éveket és évtizedeket kívánt ott lenni, elhagyta nagyvárosi otthonát és odaköltözött. Ld Skageni művésztelep története.). Szóval keveset voltunk ott, csak néhány órát, s azóta is visszavágyom. Oda, ahol a Balti-tenger találkozik az Északi-tengerrel, s ez a nagy találkozás olyan különös hangulatot teremt, s közben ott a kis földnyelv egyedi földrajza, növényvilága. S a levegő. A levegő.
No comments:
Post a Comment