Egy könyvet olvasok, falusi világgal kapcsolatosan akartam kutakodni, s ráakadtam, nem lehet nem ráakadni, szóval egy könyvet, amellyel már gyerekként is úton útfélen találkoztam, láttam, még a mi szegényes falusi könyvtárunkban is. És valamiért mindig ellenszenvvel pillantottam rá. Illyés Gyula: Puszták népe. Mindig azt gondoltam, hogy egy kommunista könyv, a rendszer embere, ezért találkozni vele mindenhol. Aztán a fordulat után elkezdték szavalni Egy mondat a zsarnokságról. Ez sem segített a szerző helyzetén, az én szememben. Aztán később megtudtam, hogy a nő, akiért József Attila oly szenvedélyesen rajongott, később Illyés felesége lett, Illyésé, aki minden fotón kopasz, nagy orra van és öreg. Kell még ennél több, hogy rossz fényben senyvedezzen?
Aztán most úgy alakult az olvasmányaim sora, hogy kezembe vettem a Puszták népét. Valami olyasmivel vérteztem fel magam, hogy a profi szenvtelensége. (Ha a profit el is hagyjuk, hagyjuk is el, marad a szenvtelenség, s ez helyénvaló.)
Elkeztem olvasni. Minden oldal után üvöltök. Hogy mennyire jó. Ezt minden nap olvasni akarom. Friss, őszinte, sűrű. Egyáltalán nem érezhető, hogy szociográfia, talán nem is az, nem is releváns ez, inkább egyfajta hosszúra nyúlt esszé, mindenképpen egy jó könyv, egy nagyszerű szerző tollából. Az sem érezhető, hogy ezt a könyvet 90 évvel ezelőtt írták. Egészen mai. A viszonyok, amiről ír, azok már aligha. De valamiféle emlékünk van róla, valamiféle kollektív emlékezet, s épp ezért ennyire friss ez a könyv.
No comments:
Post a Comment