A könyvben, amit olvastam, a Puszták népe után rögtön következik az Ebéd a kastélyban. Hát rögtön olvastam is tovább, az előbbi olvasmánytól fölelkesedetten. Jól kezdődik, élvezem a kis apróságokat, irodalmi játékokat, ahogyan a legyekről ír, párbeszédei a fiatal grófnővel, majd eljutunk a konyhába és ott különböző illatok terjednek. Ez mind jó. Csak az egy kicsit zavaró, hogy érzem, hogy az író személye, az egyes szám első személy az meglehetősen reális, lásd passzusok az előző könyvéből, a Tudós nőket valóban Illyés fordította stb. De a grófi család reális megfelelőjét nem találom, nincs is név. A falut keresem, ahol a cselekmény játszódik, ez a falu nincs, így ennyi, néhány kérdőjel bennem, olvasom tovább lelkesen, jó a nyelve, élvezem a prozódiáját, a ritmusát, hallani vélem a hangokat, a párbeszédeket.
Aztán eljutok ahhoz a részhez, ahol elkezdi sorolni az arisztokrácia vétkeit, a kihágásokat, a szélsőséges megnyilvánulásokat. S aztán ez így megy sokáig. Akkor már nem bírom. Nem irodalom ez már így, ráadásul az érvelési rendszere messzemenően kérdéses, de ebbe most nem megyek bele. Mint regény nem működik, ha ugyan egyáltalán regénynek nevezhető. Pedig milyen jól indult. És mennyire, tényleg, eszméletlenül jó, amit előtte olvastam, a Puszták népe.
No comments:
Post a Comment