Komp 1

 

Ezzel mentünk. Az autó a hajó hasában, s mi vágtattunk fel a fedélzetre, de nem lehetett kiállni a hajó orrára, nem lehetett nézni a vizet, lesni a partot, a felhőket. Csalódott voltam. Aztán társaimat a kávézó üvegei mögött hagyva, találtam egy kijáratot, s ott álltam valahol a hajó oldalán, de nem láthattam se előre, se hátra, mindenfelőlről körbe volt építve. Oldalra láttam, ott a víz, a víz, s a felhő, alig szétválaszthatóan, a víz, a felhők, így egy massza, ebben utazunk, közben erős szél fújt, csak a szélkabát és a szél csattogását hallottam, s legfőbb elfoglaltságom, hogy egyhelyben tudjak maradni, s ha elindulok, oda jussak, ahová akarok. 

Hybrid Ferry, olvasom a felíratot a név mellett, s közben látom, hogy a hajókémény méternyi átmérőjén bugyog ki a fekete füst. Kissé bizalmatlankodva, azt gyanítom, hogy a motorina vet ilyan füstöt. Szagpróbát nem vehetek, a szél pillanatok alatt szétkapkodja a füstöt. 

Végül a tenger helyett ezt a táblát tanulmányozom. Számok és mértékegységek. Szilárd deszkákon állok, nem fúj a szél se, s mindez ugyanúgy rejtély, akár a tenger. Végre megtalálom a Dízelmotrot, ez biztonságot ad. Aztán tovább kutatva, megtudom, hogy a Dízelmotor mellett van egy villanyos motor is, s az áramot hozzá a fedélzeti szél termeli. 

Megérkezünk, s mielőtt kikötnénk gumipárnák finom ütésekkel terelnek. 

Ebéd a kastélyban

A könyvben, amit olvastam, a Puszták népe után rögtön következik az Ebéd a kastélyban. Hát rögtön olvastam is tovább, az előbbi olvasmánytól fölelkesedetten. Jól kezdődik, élvezem a kis apróságokat, irodalmi játékokat, ahogyan a legyekről ír, párbeszédei a fiatal grófnővel, majd eljutunk a konyhába és ott különböző illatok terjednek. Ez mind jó. Csak az egy kicsit zavaró, hogy érzem, hogy az író személye, az egyes szám első személy az meglehetősen reális, lásd passzusok az előző könyvéből, a Tudós nőket valóban Illyés fordította stb. De a grófi család reális megfelelőjét nem találom, nincs is név. A falut keresem, ahol a cselekmény játszódik, ez a falu nincs, így ennyi, néhány kérdőjel bennem, olvasom tovább lelkesen, jó a nyelve, élvezem a prozódiáját, a ritmusát, hallani vélem a hangokat, a párbeszédeket. 

Aztán eljutok ahhoz a részhez, ahol elkezdi sorolni az arisztokrácia vétkeit, a kihágásokat, a szélsőséges megnyilvánulásokat. S aztán ez így megy sokáig. Akkor már nem bírom. Nem irodalom ez már így, ráadásul az érvelési rendszere messzemenően kérdéses, de ebbe most nem megyek bele. Mint regény nem működik, ha ugyan egyáltalán regénynek nevezhető. Pedig milyen jól indult. És mennyire, tényleg, eszméletlenül jó, amit előtte olvastam, a Puszták népe. 

Illyés pusztája

Egy könyvet olvasok, falusi világgal kapcsolatosan akartam kutakodni, s ráakadtam, nem lehet nem ráakadni, szóval egy könyvet, amellyel már gyerekként is úton útfélen találkoztam, láttam, még a mi szegényes falusi könyvtárunkban is. És valamiért mindig ellenszenvvel pillantottam rá. Illyés Gyula: Puszták népe. Mindig azt gondoltam, hogy egy kommunista könyv, a rendszer embere, ezért találkozni vele mindenhol. Aztán a fordulat után elkezdték szavalni Egy mondat a zsarnokságról. Ez sem segített a szerző helyzetén, az én szememben. Aztán később megtudtam, hogy a nő, akiért József Attila oly szenvedélyesen rajongott, később Illyés felesége lett, Illyésé, aki minden fotón kopasz, nagy orra van és öreg. Kell még ennél több, hogy rossz fényben senyvedezzen?

Aztán most úgy alakult az olvasmányaim sora, hogy kezembe vettem a Puszták népét. Valami olyasmivel vérteztem fel magam, hogy a profi szenvtelensége. (Ha a profit el is hagyjuk, hagyjuk is el, marad a szenvtelenség, s ez helyénvaló.)

Elkeztem olvasni. Minden oldal után üvöltök. Hogy mennyire jó. Ezt minden nap olvasni akarom. Friss, őszinte, sűrű. Egyáltalán nem érezhető, hogy szociográfia, talán nem is az, nem is releváns ez, inkább egyfajta hosszúra nyúlt esszé, mindenképpen egy jó könyv, egy nagyszerű szerző tollából. Az sem érezhető, hogy ezt a könyvet 90 évvel ezelőtt írták. Egészen mai. A viszonyok, amiről ír, azok már aligha. De valamiféle emlékünk van róla, valamiféle kollektív emlékezet, s épp ezért ennyire friss ez a könyv. 

Tökéletes, ha van

 
Perfect Days, Wim Wenders új filmje.
Lelassít mindent. Van hozzá bátorsága. Bizalma, önbizalma.
Az egész családi és egyéni drámából nem tudunk meg semmit. A film előrehaladtával, artikulálja, jeleket hagy, felépíti ezt a drámát.
De nem megy bele, hogy felrajzolja. 
Amit látunk, az a dráma ellenszere.
Pozitív üzenet. Szép a város, szép a fény, az eső. Szép, ez így tulzás. Inkább megnyugtató. Így van, s jó hogy így van, rendben van ez így. Ilyesmi lebeg a városképek fölött, s a filmkockák fölött.
Vonzó, minden lelkesedés és pátosz nélkül, a japán kultúrának az a szelete, amit látunk.
 
Ismétlések: alapszerkezet.

Ahogy kijövök a moziból, mindent másképp látok. Az alkony, a löchgaui sporttelep épületei, terei, a vendéglő a szürkületben, a játék zajai távolról.
 
Milyen ereje tud lenni a visszafogottságnak, az eszköztelenségnek.

S azok a rég elkoptatott zenedarabok: milyen erejük tud lenni. 

A vécék mint szentélyek. 

Zöld

Megállok az erdőszélen a kocsival, kiszállok. Fúj a szél, de meleget fúj szembe, később nézem a hőmérőt, 15 fok. A múlt héten még fagy volt. Az erdő is mintha a felelevenedés jeleit mutatná. Látom a talajt, látom a fák kontűrjeit, nézem az ágakat, szinte már rügyet hajtanak. Végül is az erdőben támadt világosság lep meg. Az elmúlt hetekben hó, jég vagy zúzmara borított még mindent. Most még zöld is kerül, de ez a zöld becsapó: élősködő örökzöldek folytogatják a fákat. 

Lecsupaszodtak a fák, s ez, ugye, egyfajta kiindulási pont. 

Séta I

 
Ma reggel letettem az autót egy városszéli műhelybe. S onnan gyalog mentem be a vonatállomásig. Kb húsz perc gyaloglás, a városban, Sachsenheim, ahol 12 éve lakom. Talán autóval jártam már ezeken az utcákon, gyalog soha. A mi városunk, az én városom, élhető, nem ragyog, de nem lepukkant. Sok lakóház, benne emberek élnek, sokan, velük egy közösség része vagyok, valamilyen szálak mentén összetartozunk, ők az én szomszédaim, s a szomszéd más nyelven, a felebaráthoz áll közel. Város, az enyém és idegen. Itthon vagyok egy idegen városban.

Aztán buszra ültem és hazabuszoztam a délelőtti napsütésben. Legalább fél éve nem ültem buszon, talán egy éve vagy annál is több. Egy kicsit úgy ülök a buszon, akár egy hajóúton vagy felvonón. Minden érdekes, mindent megfigyelek. A szívem valami ünnepi alkalomhoz dobog. A telefonom a zsebembe lapul, de nem veszem elő és pötyögtetek rajta, ahogy ez én is szoktam, most fontos dolgok történnek.

Nem készítettem fotót, ahogy a vizes falevelek, az ősz óta massza lett, a járdapadkához tapadnak.
Két narancssárga ruhás férfi javítja az óvoda kerítését, a sárt széthordták a járdán.

Az óvodán nagy ablakok, minden ablak mögött egy fiatal nő, körülötte 5-10 gyerek. Jól összehangolt program.
A Hous of Jeans ablakai leragasztva piros papírral, bezárt. A bejárati járdalapok darabokban.
Egy fagyományos faházikó. Mellette sárgára vakolt nagy épület, ablakai aranyozott szélekkel és keresztválasztókkal.
Ennyi. Öt fotó.

Síratóének kis városunk mozijának bezárására

kis városkánk neve bietigheim-bissingen,

hogy lett ez a város, a kettőből egy, ez is egy történet,

de most maradunk a mozinál,

110 évet volt mozija a városnak, most már nincs,

most tovább kell menni, ludwigburgsba,

ott már egészen bő a választék,

de a mi városunkba bezárták,

1912-ben nyílt meg, akkor még a város központjába,

akkor még a város központjában egy sziget is volt, 

az enz folyó ketté vált és egy földdarabot körbevett, elkülönített,

azóta már nincs a sziget, a folyó ágát átterelték,

s azóta nincs a mozi sem,

akkor, akkor még két város volt, bietighiem, ez volt a város, amelyiknek szigete volt,

s mellette festői dombok között, az enz parján, bissingen,

ott is indítottak egy mozit, hiszen akkor mindenki moziba akart menni, 

s akármekkora volt a terem, megtelt,

a mozit olympia-nak keresztelték,

később tulajdonost váltott, és az új tulajdonos a paradis nevet is hozzábiggyesztette,

amikor én a város polgára lettem,

akkor már ilyen neve volt olympia-paradis,

szinte sejtettem, hogy ilyen névvel nem élhet sokká,

ilyen névvel csak meghalni lehet

sokáig két város volt, a két városnak két mozija,

aztán egy város lett, bietigheim-bissingen,

de a két mozi maradt,

majd a város központjába lévő bezárt,

a szigeti mozi, miután már sziget sem volt, a várost is átkeresztelték,

a régi, a legrégebbi, patinás mozi bezárt,

de maradt a külvárosi mozi,

az olympia-paradis,

élt és haldoklott tovább,

paradiccsommadár,

a zord német nyárban,

s aztán a tél jött,

a coronás tél,

azt kellett túlélni,

senki nem jött moziba,

túléltük,

utána se jött senki moziba,

s mondta a tulaj, hogy minden nap veszteség,

s hogy neki családja van,

bazárták, 

2022-ben lakatot tettek, belülről,

a vörös bársonyszékek

mind ott sorakozik ma is,

bent tisztaság,

csak kint hull a vakolat,

sorjáznak a vörös bársonyszékek

mint emlékmű

A fotó 1957-ben készült, a Bietigheimer Zeitungból vettem át.

Álom

Bent vagyok a házban (értsd szociális otthon), dolgozom, a ház egy kolozsvári tömházlakás formáját ölti, a folyosó, az ajtók, a falak, eltéveszthetetlen. A rendőrség érkezik, német rendőrség, hozzám jönnek, ellenőrzésre, mondatokra, szavakra nem emkékszem, némán történik minden. Hamarosan az egyik benntlakó szobájába mennek, most már tudom, hogy ketten jöttek, a fiú alszik, nem zavarja őket. Én a folyosón állok, nem látok be a szobába, az egyik rendőr sorra női ruhadarabokat hoz ki az afgán menekült fiú szobájából és mutatja nekem. Kis szoknya, rózsaszín blúz, szőke paróka. Mindez egy bűntény tárgyi bizonyítékaiként szerepelnek és arra útal, hogy a fiú nőnek őltözik. Igen, így jár Stuttgartba s ő ezzel pénzt keres, igen, ezért van a fiúnak mindig pénze, rakom össze magamban. 

Árbájt

 

Tenger

Újra Hollandiában, már nagyon vágytam rá, ráadásul egyenesen egy tengerparti falucskába érkezünk. De mielőtt a tengerrel találkoznék, ott vannak a csatornák, mindenütt. És most újra figyelem, vajon vannak benne halak. Sötét víz, nád, mélyzöld fű körülötte, de a vizet csak a szél mozgatja. Halakat nem látok.

A hollandok több megnevezést is használnak. Van a 'gracht', ilyen van például Amszterdámban. Van a 'sloot', ami leginkább a mezőkön ásott vízárkokat jelöli, és van a 'kanaal', ami a hajózásra kialakított csatornákat jelöli, és ennél még sokkal több. 

A tenger pedig újra fenomanális. Elég ha eljuttsz addig, s a nagy színházi mutatvány ott van, a szemeid előtt, a lábad alatt. A szél, a homok, a látóhatáron a víz és a felhős ég összemosódása és elkülönülése. S az állandóan munkálkodó víz. Elég eljutni addig, átbaktatni a homokdünéken s megállni a tengerrel szemben, de igazából nem lehet sokat állni, az elemek állandó mozgása, mozgásra indít.